Eljön...

Eljön az önkritika ideje,

egyszer mindenkinél.

Sóhajtva zuhan a mélybe,

egyszer minden, mi él.

Eljön, hogy térdre hullunk,

sírva tárjuk karunk az égre,

mert bántottam és bántottak,

de rendezem a számlát végre.

Eljön, mikor megszakad a szív,

mert nincs már ki visszatart.

Sajnálod önző önmagad,

pedig létezni, nem is ő akart.

Eljön, hogy elfogynak a szavak,

a fájdalom testvérként ölel,

bezárom csöndben könyvemet,

lámpásom békével oltom el...

Egy hiába szerelem

/ Böbének /

Könnyedben fürödtem, kezembe temettem,

hajadba merültem, birtokló kegyetlen,

hibáim lángolnak elgyötört szememben.

Engedj el végre, engedj el Szerelmem!

Öledben, szívedben végtelen lehettem,

remegő lelked, megpihent lelkemben,

érdemtől mentesen, békédért esdeklem.

Engedj el kérlek, engedj el Szerelmem!

Széttépett szívem a kutyáknak vetettem,

életem, versem, már elhaló, kedvetlen,

de egyszer még ölellek újra az egekben.

Nem múló vágyam, végtelen Szerelmem!

Ima

/Nem saját tollamból!/

Uram, kérlek adj erőt, hogy leküzdjem a leküzdhetőt!

Kérlek adj hitet, hogy el tudjam fogadni, amit le nem győzhetek!

És kérlek adj bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni egymástól!

Ámen!