Fénytörés II.

Lehunyt szemmel áll mezítelen tudatom, már szégyen nélkül, a gyötrő szélben. Levetkőzve félelmeit, elszaggatva önnön ráaggatott bűntudat láncait.

Mérföldekről reggeli kötelességükre szerzeteseket szólító harangok hangfoszlányait szórja rám a vihar. Magam is mormolom megszokott imám, magam is szólítom természet Anyám.

Már huszad napja tagadok meg testemtől minden megszokást, minden kéjt, élelmet, mozdulatot.

Szemem kapuit nem kell kitárnom, ismerős hegyormaim már mélyemből látom.

Végtelenre nyújtott lélegzetemmel fogadom magamba az éltetőt, az érdemtelen is átölelőt.

Tüdőm megtelt, az idő megáll… hálát adok, s kitárom tudatom…

Elnyúló pillanat… egybeolvadunk a széllel… eggyé leszünk a nappal… ágaim merülnek a rám hulló harmatba… gyökereim karmolnak a kőkemény talajba…

Lassan engedem távozni lélegzetem… elbocsátom fájdalmaim… elengedem bűneim… átkarol a szél, s magával viszi múltam… Anyám végre elfogadja létem.

Újabb mély levegő, s most én jövök! Én kell, hogy elfogadjam bűneiteket, gyengeségteket, támadástokat, s minden gyarlóságtokat. Én kell legyek Anyátok, az ölelésbe fogadó, a végtelen fagyok után is kérdés nélkül szívét elétek terítő...

Démonjaim érkeznek rezzenéstelen tekintetem elé. Emlékük fáklyaként lobog, de már nem rettent tüzük. Simogatásra emelt kezem perzselik mohón, s én hagyom… hagyom hogy marják mosolygó árnyam, hagyom hogy legalább így, eggyé, s békében legyek.

Vágyom, hogy tudják, hogy érezzék, amit én! Akarom, hogy békét leljenek áldozatomban, ahogy én!

Újra egy távozó lélegzet… újra egy érdemtelen perc… újabb remény a megtisztulásra...

Szokatlan érzés, energia borít el váratlan. Napom melegítő sugarait visszaverem. Feltör való énem. Mély kutam hajnali virágként csodálkozik rá a világra. S a világ csodálkozva nézi őt, az ismeretlen érkezőt.

Igen… én állok előttetek! Remete létem adva fel, lépek a színre, mohó szemeknek tépve fel szívem.

Szétáradok a felismerésben… testem elveszti maradék jelentését is… s a csillagok közt vagyok… a föld gyomrában vagyok… a patak csobbanásában vagyok… szerető ölelés, lombját vesztő fa, ébredő kisgyermek, haragvó égzengés, a végtelen űr, a bizton elmúló, s talán újra éledő, elcsendesedő Nap vagyok!

Mérhetetlen távolságot szelek át. Gyarló testem elhagyva tombolom ki a hetek óta rezgésembe fulladt mozdulni vágyat. Óceánok, sziklaszirtek felett, emberek, városok árnyait lépve át, térek meg hozzád.

Messzi város, egykori hazám, ifjú csodák, s megannyi tévút színtere… itt talállak, s vetem rád óvó tekintetem.

Fényem leng körül… s Te ébredő Napodnak hiszel, csókom hintem hajadra… s hited nem hagyom veszni el…

Veled voltam… vagyok, s leszek… fájdalmad testetlen enyhítem… hideg kövén, s a rátapadt kábulat ködén, végre… áttörök csendesen.

Fénytörés

Lehunyt szememen dörömböl a jeges szél. Talán soha nem nyílik fel többé. Vaksötét éjszaka ölel, s démonjaim fogják kezem. A reggelt várom...

Fáj minden tagom, de a fájdalom jó! Tudom, hogy még élek, hogy az akarat pendíti remegő izomhúrjaim. Dermedt ujjaim gyötröm ököllé, tüdőm tágítom öböllé, s hitem vihar tépte világítótornyát építem újra meg újra, emberré.

Várok, mert várnom kell. Gyötrődök, mert gyötrődnöm kell. Figyelek, mert tanulnom kell, mert lelkemnek fény kell!

Testem vágya eltűnt, a tizedik nap étel nélkül töltött meditálás után. Gyűrött pokrócom a hideg sziklán már több a kényelemből, mint mire szükségem lehet.

Lassan ellazítom testrészeim, meg-megállva, koncentrálva külön-külön létükre, serkentve vérkeringésük, megerősítve bennük teljességünk hitét. Önkéntelen vacogásomon kívül nem mozdulok. Mostanra otthonossá vált lótuszülésemben várom az éltetőt, az újabb napot, a felengedő szívembe törő bűnbocsánatot.

Ahogy pislogni kezd a felkelő nap a hegyek hátán simítva végig, gyöngyözve olvad tekintetem, s árad szét tudatomon a béke. Az idő már elveszett, csak egységünk létezik, s az ő, mindenséget vezérlő pulzusa.

Szerzetestársam közeleg. Már távolról hallom lágy lépteit. Az első fényekkel érkezik, mint minden reggel. Leül mellettem, egy rövid imát mormolva köszönt, majd feltölti korsóm vízzel. Ez az egyetlen földi hívság, melyet még magamhoz veszek.

Hónapok óta társaim, vezetőim, testvéreim, megmentőim. Befogadtak, tanítanak, megváltásom lehetőségét adják, pedig tudják, bűnös vagyok, pedig tudják, gyilkos vagyok!

Összetartozásom az elemekkel minden csontomban érzem. Mesterem Bön tanítását mormolom, s kérem az univerzum segítségét, hogy megbocsátani magamnak képes legyek.

Elhagyott szerelmeim, csalódott gyermekeim fájdalma. Az elvett életek, a sárba általam tiport remények, a nélkülem talán máig virágzó, szeretteiket keblükre ölelő, mára már fény-lények… kísértenek.

Ölelnem kell őket, nem futnom el! Vérző szívemhez szorítani haragvó démonjaim kezét!

Munka volt, tévedés vagy gyengeség? Már nem számít!

Férfiként álltam fegyverek csöve előtt, férfiként öleltem szerelmeim, férfiként voltam rideg, férfiként hódítottam, de szembenézni most a tiszta tudattal, szembesülni múltam késztetéseivel, ösztöneim, vágyaim uralmával, a bennem élő gyilkossal, a szíveket megtörő ámítóval... életem leginkább férfit próbáló feladata.

Mérhetetlen terheim vállamon, tehetetlen mozdulatlanságba nyomnak. Kéjektől csömörlött testem tisztulni vágyik. Fuldokló lelkem ébresztő fájdalomért sikolt. Sikolyom pillantásba forrt.

A föld támaszt, egy korty víz árad szét bennem. Szemem tüzét hűti a fagyos szél, s kvintesszenciám, napomból hazatér. Átölelni, s átölelve lenni, ölésre teremtettből, ölelésre képessé teremni. Találkozni eredetünkkel, egybeolvadni az éltetővel, s engedelmes fürtként mozdulni együtt a tővel...

Makacs, kemény és repedezett szívem téglaszín, s az ég könnye mossa alázatosra.

Gondolatfelhőim búcsúznak, s ma is érdemtelen ámulok az ég szín-játékain.

Konokságom hátrahagyja elmúló napom, s nyugvó fényében... megtörök csendesen.

A Blog születésnapja

Ez az a nap, amikor először kezdtem ebben a formában megőrizni, az addig időről-időre megsemmisített írásaimat...

Művész vagy művi-ész?

Ki is a művész? Adódik a kérdés.

A válaszhoz most tegyük félre az álszerénységet, hisz mind ott vagyunk, ahol az art szakad.

Hogy az utókor döntené el?

Valóban, viszont Te itt és most hiszed el ezt magadról, itt és most gondolsz maradandót alkotni, itt és most ragadsz kapa helyett ecsetet, vésőt, tollat, klaviatúrát… remélve hogy megéri a ráfordított időt, s hogy emlékezni fognak rád elporladásodat követően is, tán az idők végezetéig.

Lehet, hogy puszta tévvágány vagy, aki sokat olvasva és keveset értve verseket, nem bír késztetésével, és faragni kezdi a tehetetlen nyelv-anyagot,

s gondolván hogy az égtől tehetséget kapott,

nem rettenti hogy hátra, ragrímeket hagyott.

Talán a forma bajnoka vagy, ki túlképzett tekervényeit is egyenesre fésülte, s verslábait rendszeresen áztatja megnyugtató medrében, s csak legyint, ha kicsiny tavát

naplementéstül is fordítaná meg egy örvény,

hisz mindezt is uralja, valamifajta törvény.

Te lehetsz a föld fölött lebegő, tudatosan tudattalant kereső, érzékin s érzésin pancsoló kislány, ki nem rest leírni, miként

fekete lovam hasított poros cilinderem karimáján

zongora szólt kéken, bodzák hullottak

árván, s rímtelen öleltem bölcsőm

keményen belém hatoltál

te pasztell oltár.

Ne feledjük őt sem, ki verssel ébred, s fekszik. Élete fájdal(m)át vágyik dalolni szüntelen, hátha meghallják az égiek, vagy legalább egy kiadó, mielőtt élete fogytát siettetné. Ráérő perceiben kalapáccsal üt kisujjára váratlan,

s máris érzi ő,

mily ihlető,

ha vérzik ő.

Csak írjunk bátran, egyediségünk teljes tudatában.

Pedig ha látsz, láthatod, ha értesz, értheted, hogy már minden leíratott!

Művi a kísérlet, de felszabadító.

Hát légy büszke önnön terápiádra, s legyen gondod a kellő mennyiségű piádra.

Mert hidd el, eljön… mikor leteremtetett léted, s utad véget ér. A hétköznapi öldökléseink után, csak egy lélek leszel, ki nyomot hagyni vágyott. Az ítélőszék előtt bánni fogod az elpocsékolt szavakat, és az érzés nélküli pillanatokban haszontalan tüdődbe szippantott, éltető s ölelő, földi levegőt!

Csak egy lélek

/ Manónak /

A lány bágyadtan nézett a pesti éjszakába. Fátyolos szemén elmosódva szűrődtek a lámpafények. Néhány örökkévalóságnak tűnő percig csodálta a látványt. Talán drogosnak diagnosztizálta volna egy szakavatott, ha ezekben a pillanatokban látja, azonban senki sem figyelt rá.

A fiú késett. Nem mondhatni elegáns kezdetnek. Bár néhány napja jó volt vele beszélgetni a neten, és a fotón is rokonszenvesnek tűnt.

Azt hiszem most izgatottabbnak kéne lennem – gondolta. Nem jó jel, hogy már most sem érdekel ez az egész. Készülődnöm kellett volna hosszasan, mint a filmeken, vagy tán ünneplőbe öltöztetni a szívemet, ahogy a Kisherceg rókája, de csak épp magamra kaptam valamit.

Kellemes nyáresti szellő ölelte körül, mikor a sarkon feltűnt a fiú. Határozott léptekkel, és bizonytalan mosollyal lépett oda hozzá.

Szia! Örülök, hogy végre láthatlak – mondta a fiú. Sportosabbnak, magasabbnak hittem – gondolta a lány.

Sétáltak kicsit, majd beültek egy gyorsétterembe. Beszélgettek, érdektelen mosollyal, fürkészve a másik véleményét. Lapos, megszokott kérdések követték egymást. Egy másik alkalommal már fészkelődött volna a lány, keresve a menekülés megfelelő pillanatát. Talán még ásított is volna, mielőtt elnézést kér, és nehéz napjára hivatkozással megkezdi a megbántás nélküli elpárolgás hadműveletet, de ez a mai nap most más volt.

Egy újabb bárgyú mosolyt, és a fiú egy újabb ismerkedő oldalon szerzett tapasztalatának részletes beszámolóját követően a lány tett még egy utolsó kísérletet, hogy megtudjon valamit beszélgetőtársa életszemléletéről, lelki hovatartozásáról, aztán feladta.

Nem akarta ezt, de akart még érezni egy vágyat, érezni az élet remegését. Erre gondolt, és már nem is tudta, hogy került arra a padra, abban a félhomályos parkban. Azt sem tudta ki ez a fiú, aki már a mellét markolta, és mohón csókolta száját.

A felhők mögül előbukkant a hold. Gyönyörű – gondolta magában, míg a fiú szája fékevesztetten kebelezte be nyakát. A pillanat akaratlan idézte meg Szerelme érintését. Belé hasított a jól ismert, de már rég nem tapasztalt érzés, majd minden erejével próbálta újra feledni, s ez visszarángatta a valóságba!

Ki ez? Mi történik velem? Sikított fel hangtalan a józanabbik énje, de hamar elhessegette a nem kívánt látogatót. Elszánt volt. Ma este tudta mit akar!

A fiú sem kevésbé! Már a bugyijában jár, döbbent rá visszatérve a lány.

Most felülről látta magukat. Talán nem is kellenék Én ide - gondolta. Nélkülem is megtörténne, aminek meg kell történni, de most jelen akarok lenni, kényszerítette vissza magát a testébe!

Érezte a fiú remegését, duzzadó vágyát. Elöntötte a melegség, hisz ezt várta, ezt akarta, ezt kapta.

Passzivitását, távollétét beleegyezésnek könyvelte el újonnan megismert partnere, s gyakorlott mozdulattal vonta magához a felhajtott szoknyás testet.

A lány próbált jelen lenni egybeolvadásuk pillanatában, szerette volna ezt igazán megélni, de már nem is volt biztos benne, hogy ez mikor történt meg. Pusztán csak jött, aminek jönni kellett, menetrend szerint.

Nézte a fiú izzadt homlokát, s tudta, hogy valamit kérdez. Hűvös lett az éjszaka, s hűvös volt pillantása is. Elhúzódott a fiú csókja elől.

Köszönöm, mondta a lány, és hagyta az esti szellőbe veszni a fiú zavart szavait.

Lassan sétált hazáig, s közben kiélvezte teste egy egészen másfajta remegését is.

A szürke bérleménybe érkezve gyomorszorító érzés ragadta el. Ma nem lehet – mondta hangosan – ma nem engedem!

Az asztalon bontott üveg száraz bor. Leöblíti szájából az idegen ízét. Mellette a gondosan elhelyezett hófehér lap, rajta az utolsó vers.

Forró víz csobog a kádba, szélén mosolygó pengék. Meggyújt néhány mécsest, egy régi Nirvana CD szól, s megissza maradék borát.

Laptop, e-mail, ismerősök listája, xy.hu, művészlettem.com, csakatiéd.net, körímél, közzétesz, megoszt.

Szeretem ezt a verset – mereng a lány – kár hogy csak ez a cím illett mondandómhoz:

„Itt jártam köztetek!”

Levegőt!

Szeretek elmerülni. A földi létre teremtettség magányát, a víz ölelő csendjére váltani. A monoton, száraz napjaim helyett, e lélegzettelen, fénytöréssel átszőtt, másvilágnak adni át magam.

Hihetetlen a zűrzavar odakint. Egymást fellökő emberek beszélnek érzésekről. Hatalomvágyó embernek-látszó-politikusok hitegetnek, hogy a legkisebb is számít.

Még egy nyújtott tempó… fal… fordulás…

Próbálom rendezni a gondolataimat. Úszás közben tudom a legjobban. A légzésemre figyelek… Pár pillanat, mikor érzem hogy élek. Már nem vagyok része a forgatagnak. Kívülálló létem most testi megerősítésében lubickol.

Még egy tempó… fal… fordulás…

Az a múltkori randi, a maga értelmetlen, megszokott formájával. Kicsit áldoztunk a normális lét oltárán. Nem ért többet, mintha egy bak vérét vettem volna… Még egy megbántott ember, még egy seb a lét szövetén.

Még egy nagy levegő… fal… fordulás…

Néha azt gondolom, számítanak a szavak, aztán újabb flash, hogy mennyire mást képzettársít hozzá, a megannyi tévelygő tudat. Meg-meg állnak, meglegyinti csillogó bogárszemüket mások fényköre, majd saját kis mocsarukba vesznek. Ez lenne létünk csapdája?

Még egy erőteljes karmozdulat… fal… fordulás…

Sok hossz… sok tempó… sok levegő… Most hosszan a víz alatt… átszelve egy levegővel a medencét… Ez már egy rítus, hogy bírom-e még… Gyönyörű fények törnek át új közegemen… úgy érzem csak nekem… Lassan elfogy a levegőm, tüdőm összeszorulva tiltakozik, küldi vészjelzéseit agyamnak… de én döntök… még maradunk… Még tíz méter… már megszűnt minden körültem... Csak én, és Én vagyunk…

Még egy lassú, lélegzettelen tempó… felmerülök a medence végén… Mély, ösztönlényi énemből feltörő, újszülötti lélegzet… Visszatértem… Körülpillantok…

Újra itt, a megszokott felfordulás.

Virágnak

Szerteguruló olcsó gyöngyök,

szemükben egykori parázs,

csörömpölve remélnek figyelmet.

Szétdobott lábuk,

szétdobott szavak,

széthasadt erények után,

remélik hogy láncra fűzve,

fojtás lehetnek még,

hajnaluk nyakán.

Leteremtetett

Kezdetben volt az Űr, ködbe burkolózott, anyagtalan tengere.

Felette lebegett mélán az Úr, s azúr szemében a teremtés ingere.

Gondolat ébredt, pupilla tágult, öntudat rezdült, akarat támadt,
örvénylő hitben, a semmiből szülte meg, az első létezni vágyat.

Felsejlett egy kéz, majd ökölbe rándult, simogatni, majd ütni vágyott.
Erő, érzelem, testiség és elbukás. Alakot öltött az első vágy ott.
Megbánta egy pillanatra, hisz tudta, megalkotta a Vég kezdetét,
de már lázas függőként várta, hogy az égig emelkedjen a tét!

Megszülte a Jót, felböfögte a Rosszat, s élvezé ezt a harcot,
hát odapottyantott egy húspacát, hogy vágjon ehhez buta arcot.
Nagyon bejött ez a két oldal, ez a reménytelen küzdelem,
hát legyen még egy paca réssel, s vágyják egymást szüntelen!

Gyönyörködött a fűben, fában, a tengerek temérdek halában,
majd megvakarva hasát mondá, csak ott van buli, ahol Halál van.
Lehelek homlokukra teremtő fényemből, így övék a szabad akarat,
szerelem, szenvedés, mohóság, csak hogy legyen játékuk a nap alatt.

A Nemlét nyugalma örökre felborult, háborgott a tenger,
Ő vágyott játszani, de illetékes elvtársnak jó lesz az Ember.
Felelőssé teszlek mindezért, lelked gyötrődjön örökké,
Isten mégsem állhat a sarokba, hisz nem azért teremté!

Hétköznapi öldökléseink

Én még voltam katona. A lövészet jellemző vezényszava: Rövid sorozatokkal, cél a tábla alsó széle, közepe! Hosszú évekbe telik, mire az akkor éppen csak a felnőttvilágot megismerő éppen csak férfi le tudja ezt a belé üvöltött vadászati technológiát vetkőzni.

Lelőttük a magunkét, majd újra, szorgosan cserélve a tárakat. Büszkén tekintettünk körbe, elcsípve társaink hasonlóan önelégült pillantásait. Már a hideg és kemény föld sem nyomta úgy hasunk. Már a fegyverünk gyomrából felöklendett szikra és füst sem csípte úgy szemünk.

Ez férfimunka volt!

Az emberforma bukóalakok megadják magukat, lefekszenek a férfinép acélos magva láttán, de hamar felállnak, s máris új gyilkosukra várnak. Otromba dolog lenne megkérdőjelezni tettük értékét, hisz valahol ők is tanulták ezt, vagy tán velük született, s kötelességüknek vélik. Elfekve kicsit felnyögnek, megborzonganak a kéjtől, hogy éppen ők, éppen most, és hogy talán örökkön-örökké!

Kis idő múltán púder, restart, carpe diem, és hasonló nyalánkságok, hiszen mégis csak gáz lenne, ha a szomszéd bábut gyakrabban kapnák le! Amúgy is az egy cafka! Fűnek, fának! Pfff!

Hosszú a menetelés vissza a laktanyába. Kemény bakancsok törik mocskosra az utat, s lábunkat. Megbánás nélkül szorítjuk fegyverünket, hátrahagyva pusztításunk színhelyét.

Töltény kitáraz, fegyver megtisztít, bakancsról a szar lekapar, elégedetten plafont bámul.

Este a Szarvasvadászt vetítik az ebédlőben. Milyen szép is az! A nemes vadat, a tökéletes pillanatban, egy lövéssel...

Már szinte bánom, hogy állatvédő vagyok!

Nyílt levél egy kudarcunk után

Még hogy feloldozást!?

Hát mi mást,

hozhat fel az öntelt,

élni vágyó, vagy vágyni élő,

lélek emelni nem elég előkelő,

fáradtan bagót bagóra váltó

megváltójáró váró,

álmatag szemű?

Az ihletett s az ihlető,

múzsáját szemével

automatizált szárítójában kergető,

ki all in játszaná,

ha lenne mivel az érzelmi pókert,

s dobná a közösbe a maradék életet

szeméből,

szememből,

kicsorduló könnyekre csodálkozva,

egymás szökőkútjába új hitet dobva.

Hitetlen csordulva túl,

a harmadik sós könnyfagylaltot nyalnád,

ha nem lenne ez is kevés neked.

Vagy nekem?

Remélhetem?

Leszel remény nekem?

Játszunk újra iskolást!

Hidd el hogy az új nap új, s nem látomás!

Hidd el hogy mi fáj, az kell hogy fájjon,

hogy álmos szemed tisztán

nem kell lásson,

s lóghat lábunk gondtalan a patakba,

mert merjük,

mert nem félünk

merülni a vágyba,

mert előbb-utóbb

ki kell lyukadjon fejfájásunk kádja.

Nem!

Ez nem az út,

csak felhők közt szálltunk kicsit.

Magasztosnak hitt pillanatok,

hol az orál s az anál az úr,

s az ég azúr,

feltörni látszik a kétely,

hogy bizton ez az a hely,

ez az az élet,

mihez nem ragaszkodni lenne a vétek?

Gondold át újra s pörgess!

Szerencséd kerekén

kerékbe tört íriszed,

de még hiszed,

hogy bármire várni nem akármi!

Akárki vagy bárki

bármit is állít,

állítani érdemes,

csak ne kelljen análist!

Ébredj már!

A szobám falán

körmét koptató magány

túljárt mindnyájunk agyán!

Gyarló létünk

s balga reményünk

lenne minden?

Remélni hogy kitart és átölel?

Hogy még holnap sem megy el!

Ha meg elmegy,

akkor csak velem!

S remélni hogy hatvanon túl majd legalább

jól remeg a kezem?

Tényleg ennyi lenne?

Vagy van hogy még megcsillan

a kapaszkodókat elengedő elme?

Szégyen és bánat,

mikor egy hozzád mérhetőt

legyűr a kor, a csavarok. S oly fáradt,

hogy hinni szeretne vakon,

s élni, akár egy megbecsült flakon

egy abc polcán.

S hol marad az orkán?

Mi nem tűr meg ráncot

ezeréves büszke arcán?

Hol marad mi égetett belőled?

Mitől érdem volt hamvadni?

Parazsadnál

szalonnázni gyűltünk,

csámcsogni mélán.

Halotti torod korábbi,

mint hogy sajátom

túltoltuk Bélám!

Eszmélet

 

Falra hányt emlékekből

Lecsorgó

Ragacsos képek-be-száradt

Vágyamból tehetetlen lógó

Szerelemnek hitt

Félelmem tépem-szét-árad

El-s-meg-ragadt feltörő

Egyszerű fényed

Hát megragadtam torkom,

Értelmem el-s-meg-veszett

Bennem szorult táncod

Szakad-hat-atlan forgom.

Hajad illatába temetve

Kielégülve végtelenszer

Ösztönlényként, míg az agy kihagy,

Voltunk mindenség egymásnak

Voltunk a remény, a gyógyszer

Mégsem tudtam így meg, hogy ki vagy!?

*

Az oka fogyott sorok után végre

Kibámultam a gyötrő sötéten ölelő égre

S villám kényszeríti térdre tudatom!

Csak olcsó menedéket keresett

Kicsiny remegő lényedben

1 halni vágyó, hontalan, egoista barom.

 

Utad

A remény halna meg utoljára?

vagy már kormányos nélkül siklik a gálya?

kérdésekről szól az élet

bár választ gyarló lényed nem remélhet

tedd fel, s légy rá büszke

vagy csak mosolyogj balgán

légy boldog birka

vagy légy a légy a hátán

szólít az élet igenlése

zsigerből talán

de átbillenhetsz váratlan

szabad értelmed tűfokán

s szabad akaratod jogán

lépni mersz

vagy merni félsz?

csak éhséged csillapítanád?

hát furakodj a sorban legelőre

megnyugtatón terelnek már

ma is a megszokott legelődre

s hizlald haszontalan tested

ahogy rabszolga életed

minden percében tetted

megszégyenítve a szellem

tudat, akarat, remény és szerelem

az értékek mélyen temetve

várják a jégkorszak végét

hol kicsiny félelmeid

őszinte rettegéssé cseperednek

s végre teremtőnk akarata szerint

teremteni is mernek, talán

döntést hozni

ölelni

szenvedni

csillagokba bámulva

remegni

vágyba ájulva

gyermekként ámulva rá minden újra

bevilágítva tudatoddal, tudattalan útja

majd megvilágosodott éned engedd a kormányhoz

s gyermekként megkezdett mondatod, magad le is zárod.

Nyomot hagyni

/Ötödiknek.../ 

 

szívtelen utakon

szívembe fogadom

elfogyó haragom

elfogy, mert így,

akarom utolsó lehelettel is

emelni tétova karom

a karom mi belém mélyedt

mélyre rántva

mélyről taszítva felszínre

felszínes hitedbe túrva

újra meg újra

szédülve, alélva a földre

szédülten lennék az őre

ahogy őre vagy az őrületnek

ahogy te is része vagy

részegen, ahogy és ami vagy

émelyítőn földön fekve

kezem rejtem kis kezedbe

hitetlen tekintve az égre

tekintve, hogy ránk szakadt

s bár szakadt Istenünk

nem pont így remélte

végtelenül önelégült

s kielégülten néz a mindenségre

másodlagos lett mindensége

szívemben kérdem mindenség-e

mi fájni tud, mi ölni kész

ölben ülve, hozzád simulva,

őrületnek hívva

csak hihetetlen akarsz lenni

a végtelennel táncban

nyomot hagyni

elporladni képtelent

mi hatodikként is első lehet

hol törött szárnyad még egy

konok, önámító csapást tehet