Eszmélet

 

Falra hányt emlékekből

Lecsorgó

Ragacsos képek-be-száradt

Vágyamból tehetetlen lógó

Szerelemnek hitt

Félelmem tépem-szét-árad

El-s-meg-ragadt feltörő

Egyszerű fényed

Hát megragadtam torkom,

Értelmem el-s-meg-veszett

Bennem szorult táncod

Szakad-hat-atlan forgom.

Hajad illatába temetve

Kielégülve végtelenszer

Ösztönlényként, míg az agy kihagy,

Voltunk mindenség egymásnak

Voltunk a remény, a gyógyszer

Mégsem tudtam így meg, hogy ki vagy!?

*

Az oka fogyott sorok után végre

Kibámultam a gyötrő sötéten ölelő égre

S villám kényszeríti térdre tudatom!

Csak olcsó menedéket keresett

Kicsiny remegő lényedben

1 halni vágyó, hontalan, egoista barom.

 

Utad

A remény halna meg utoljára?

vagy már kormányos nélkül siklik a gálya?

kérdésekről szól az élet

bár választ gyarló lényed nem remélhet

tedd fel, s légy rá büszke

vagy csak mosolyogj balgán

légy boldog birka

vagy légy a légy a hátán

szólít az élet igenlése

zsigerből talán

de átbillenhetsz váratlan

szabad értelmed tűfokán

s szabad akaratod jogán

lépni mersz

vagy merni félsz?

csak éhséged csillapítanád?

hát furakodj a sorban legelőre

megnyugtatón terelnek már

ma is a megszokott legelődre

s hizlald haszontalan tested

ahogy rabszolga életed

minden percében tetted

megszégyenítve a szellem

tudat, akarat, remény és szerelem

az értékek mélyen temetve

várják a jégkorszak végét

hol kicsiny félelmeid

őszinte rettegéssé cseperednek

s végre teremtőnk akarata szerint

teremteni is mernek, talán

döntést hozni

ölelni

szenvedni

csillagokba bámulva

remegni

vágyba ájulva

gyermekként ámulva rá minden újra

bevilágítva tudatoddal, tudattalan útja

majd megvilágosodott éned engedd a kormányhoz

s gyermekként megkezdett mondatod, magad le is zárod.

Nyomot hagyni

/Ötödiknek.../ 

 

szívtelen utakon

szívembe fogadom

elfogyó haragom

elfogy, mert így,

akarom utolsó lehelettel is

emelni tétova karom

a karom mi belém mélyedt

mélyre rántva

mélyről taszítva felszínre

felszínes hitedbe túrva

újra meg újra

szédülve, alélva a földre

szédülten lennék az őre

ahogy őre vagy az őrületnek

ahogy te is része vagy

részegen, ahogy és ami vagy

émelyítőn földön fekve

kezem rejtem kis kezedbe

hitetlen tekintve az égre

tekintve, hogy ránk szakadt

s bár szakadt Istenünk

nem pont így remélte

végtelenül önelégült

s kielégülten néz a mindenségre

másodlagos lett mindensége

szívemben kérdem mindenség-e

mi fájni tud, mi ölni kész

ölben ülve, hozzád simulva,

őrületnek hívva

csak hihetetlen akarsz lenni

a végtelennel táncban

nyomot hagyni

elporladni képtelent

mi hatodikként is első lehet

hol törött szárnyad még egy

konok, önámító csapást tehet