Fénytörés II.

Lehunyt szemmel áll mezítelen tudatom, már szégyen nélkül, a gyötrő szélben. Levetkőzve félelmeit, elszaggatva önnön ráaggatott bűntudat láncait.

Mérföldekről reggeli kötelességükre szerzeteseket szólító harangok hangfoszlányait szórja rám a vihar. Magam is mormolom megszokott imám, magam is szólítom természet Anyám.

Már huszad napja tagadok meg testemtől minden megszokást, minden kéjt, élelmet, mozdulatot.

Szemem kapuit nem kell kitárnom, ismerős hegyormaim már mélyemből látom.

Végtelenre nyújtott lélegzetemmel fogadom magamba az éltetőt, az érdemtelen is átölelőt.

Tüdőm megtelt, az idő megáll… hálát adok, s kitárom tudatom…

Elnyúló pillanat… egybeolvadunk a széllel… eggyé leszünk a nappal… ágaim merülnek a rám hulló harmatba… gyökereim karmolnak a kőkemény talajba…

Lassan engedem távozni lélegzetem… elbocsátom fájdalmaim… elengedem bűneim… átkarol a szél, s magával viszi múltam… Anyám végre elfogadja létem.

Újabb mély levegő, s most én jövök! Én kell, hogy elfogadjam bűneiteket, gyengeségteket, támadástokat, s minden gyarlóságtokat. Én kell legyek Anyátok, az ölelésbe fogadó, a végtelen fagyok után is kérdés nélkül szívét elétek terítő...

Démonjaim érkeznek rezzenéstelen tekintetem elé. Emlékük fáklyaként lobog, de már nem rettent tüzük. Simogatásra emelt kezem perzselik mohón, s én hagyom… hagyom hogy marják mosolygó árnyam, hagyom hogy legalább így, eggyé, s békében legyek.

Vágyom, hogy tudják, hogy érezzék, amit én! Akarom, hogy békét leljenek áldozatomban, ahogy én!

Újra egy távozó lélegzet… újra egy érdemtelen perc… újabb remény a megtisztulásra...

Szokatlan érzés, energia borít el váratlan. Napom melegítő sugarait visszaverem. Feltör való énem. Mély kutam hajnali virágként csodálkozik rá a világra. S a világ csodálkozva nézi őt, az ismeretlen érkezőt.

Igen… én állok előttetek! Remete létem adva fel, lépek a színre, mohó szemeknek tépve fel szívem.

Szétáradok a felismerésben… testem elveszti maradék jelentését is… s a csillagok közt vagyok… a föld gyomrában vagyok… a patak csobbanásában vagyok… szerető ölelés, lombját vesztő fa, ébredő kisgyermek, haragvó égzengés, a végtelen űr, a bizton elmúló, s talán újra éledő, elcsendesedő Nap vagyok!

Mérhetetlen távolságot szelek át. Gyarló testem elhagyva tombolom ki a hetek óta rezgésembe fulladt mozdulni vágyat. Óceánok, sziklaszirtek felett, emberek, városok árnyait lépve át, térek meg hozzád.

Messzi város, egykori hazám, ifjú csodák, s megannyi tévút színtere… itt talállak, s vetem rád óvó tekintetem.

Fényem leng körül… s Te ébredő Napodnak hiszel, csókom hintem hajadra… s hited nem hagyom veszni el…

Veled voltam… vagyok, s leszek… fájdalmad testetlen enyhítem… hideg kövén, s a rátapadt kábulat ködén, végre… áttörök csendesen.

Fénytörés

Lehunyt szememen dörömböl a jeges szél. Talán soha nem nyílik fel többé. Vaksötét éjszaka ölel, s démonjaim fogják kezem. A reggelt várom...

Fáj minden tagom, de a fájdalom jó! Tudom, hogy még élek, hogy az akarat pendíti remegő izomhúrjaim. Dermedt ujjaim gyötröm ököllé, tüdőm tágítom öböllé, s hitem vihar tépte világítótornyát építem újra meg újra, emberré.

Várok, mert várnom kell. Gyötrődök, mert gyötrődnöm kell. Figyelek, mert tanulnom kell, mert lelkemnek fény kell!

Testem vágya eltűnt, a tizedik nap étel nélkül töltött meditálás után. Gyűrött pokrócom a hideg sziklán már több a kényelemből, mint mire szükségem lehet.

Lassan ellazítom testrészeim, meg-megállva, koncentrálva külön-külön létükre, serkentve vérkeringésük, megerősítve bennük teljességünk hitét. Önkéntelen vacogásomon kívül nem mozdulok. Mostanra otthonossá vált lótuszülésemben várom az éltetőt, az újabb napot, a felengedő szívembe törő bűnbocsánatot.

Ahogy pislogni kezd a felkelő nap a hegyek hátán simítva végig, gyöngyözve olvad tekintetem, s árad szét tudatomon a béke. Az idő már elveszett, csak egységünk létezik, s az ő, mindenséget vezérlő pulzusa.

Szerzetestársam közeleg. Már távolról hallom lágy lépteit. Az első fényekkel érkezik, mint minden reggel. Leül mellettem, egy rövid imát mormolva köszönt, majd feltölti korsóm vízzel. Ez az egyetlen földi hívság, melyet még magamhoz veszek.

Hónapok óta társaim, vezetőim, testvéreim, megmentőim. Befogadtak, tanítanak, megváltásom lehetőségét adják, pedig tudják, bűnös vagyok, pedig tudják, gyilkos vagyok!

Összetartozásom az elemekkel minden csontomban érzem. Mesterem Bön tanítását mormolom, s kérem az univerzum segítségét, hogy megbocsátani magamnak képes legyek.

Elhagyott szerelmeim, csalódott gyermekeim fájdalma. Az elvett életek, a sárba általam tiport remények, a nélkülem talán máig virágzó, szeretteiket keblükre ölelő, mára már fény-lények… kísértenek.

Ölelnem kell őket, nem futnom el! Vérző szívemhez szorítani haragvó démonjaim kezét!

Munka volt, tévedés vagy gyengeség? Már nem számít!

Férfiként álltam fegyverek csöve előtt, férfiként öleltem szerelmeim, férfiként voltam rideg, férfiként hódítottam, de szembenézni most a tiszta tudattal, szembesülni múltam késztetéseivel, ösztöneim, vágyaim uralmával, a bennem élő gyilkossal, a szíveket megtörő ámítóval... életem leginkább férfit próbáló feladata.

Mérhetetlen terheim vállamon, tehetetlen mozdulatlanságba nyomnak. Kéjektől csömörlött testem tisztulni vágyik. Fuldokló lelkem ébresztő fájdalomért sikolt. Sikolyom pillantásba forrt.

A föld támaszt, egy korty víz árad szét bennem. Szemem tüzét hűti a fagyos szél, s kvintesszenciám, napomból hazatér. Átölelni, s átölelve lenni, ölésre teremtettből, ölelésre képessé teremni. Találkozni eredetünkkel, egybeolvadni az éltetővel, s engedelmes fürtként mozdulni együtt a tővel...

Makacs, kemény és repedezett szívem téglaszín, s az ég könnye mossa alázatosra.

Gondolatfelhőim búcsúznak, s ma is érdemtelen ámulok az ég szín-játékain.

Konokságom hátrahagyja elmúló napom, s nyugvó fényében... megtörök csendesen.

A Blog születésnapja

Ez az a nap, amikor először kezdtem ebben a formában megőrizni, az addig időről-időre megsemmisített írásaimat...

Művész vagy művi-ész?

Ki is a művész? Adódik a kérdés.

A válaszhoz most tegyük félre az álszerénységet, hisz mind ott vagyunk, ahol az art szakad.

Hogy az utókor döntené el?

Valóban, viszont Te itt és most hiszed el ezt magadról, itt és most gondolsz maradandót alkotni, itt és most ragadsz kapa helyett ecsetet, vésőt, tollat, klaviatúrát… remélve hogy megéri a ráfordított időt, s hogy emlékezni fognak rád elporladásodat követően is, tán az idők végezetéig.

Lehet, hogy puszta tévvágány vagy, aki sokat olvasva és keveset értve verseket, nem bír késztetésével, és faragni kezdi a tehetetlen nyelv-anyagot,

s gondolván hogy az égtől tehetséget kapott,

nem rettenti hogy hátra, ragrímeket hagyott.

Talán a forma bajnoka vagy, ki túlképzett tekervényeit is egyenesre fésülte, s verslábait rendszeresen áztatja megnyugtató medrében, s csak legyint, ha kicsiny tavát

naplementéstül is fordítaná meg egy örvény,

hisz mindezt is uralja, valamifajta törvény.

Te lehetsz a föld fölött lebegő, tudatosan tudattalant kereső, érzékin s érzésin pancsoló kislány, ki nem rest leírni, miként

fekete lovam hasított poros cilinderem karimáján

zongora szólt kéken, bodzák hullottak

árván, s rímtelen öleltem bölcsőm

keményen belém hatoltál

te pasztell oltár.

Ne feledjük őt sem, ki verssel ébred, s fekszik. Élete fájdal(m)át vágyik dalolni szüntelen, hátha meghallják az égiek, vagy legalább egy kiadó, mielőtt élete fogytát siettetné. Ráérő perceiben kalapáccsal üt kisujjára váratlan,

s máris érzi ő,

mily ihlető,

ha vérzik ő.

Csak írjunk bátran, egyediségünk teljes tudatában.

Pedig ha látsz, láthatod, ha értesz, értheted, hogy már minden leíratott!

Művi a kísérlet, de felszabadító.

Hát légy büszke önnön terápiádra, s legyen gondod a kellő mennyiségű piádra.

Mert hidd el, eljön… mikor leteremtetett léted, s utad véget ér. A hétköznapi öldökléseink után, csak egy lélek leszel, ki nyomot hagyni vágyott. Az ítélőszék előtt bánni fogod az elpocsékolt szavakat, és az érzés nélküli pillanatokban haszontalan tüdődbe szippantott, éltető s ölelő, földi levegőt!