Isten, Halál, Szerelem III / III.

A Szerelem

                 A három, engem leginkább foglalkoztató, s véleményem szerint a világot is mozgató téma körüli eszmefuttatásom, vagyis az Isten-Hit, az Élet-Halál, és a Szerelem-Vágyak kérdése közül, nem véletlenül maradt harmadiknak, a talán meglepő módon a legkomplikáltabb, a Szerelem. Ez a mindent felülmúló, mindent túlélő, minden felett álló, mindennél megmagyarázhatatlanabb, e legmélyebb, és legmagasztosabb, ez az értelem legfelsőbb szintjén értelmetlen, mindent vivő, csak nekünk megadatott misztérium, melynél nincsen elképesztőbb e létben, s mely mind térben, mind időben túlmutat az előző kettőn!

                Ha az élet értelmét keressük, élni, embernek lenni, megélni a fájdalmat, a mélységeket, a magasságokat, akkor nagyon-nagyon fontos része, az érzelmeink kiteljesedése. Sokak nagyon könnyedén bánnak ezzel a szóval. Állítják, könnyen esnek szerelembe, azt gondolják, x alkalommal voltak már szerelmesek. Ezek az emberek nem voltak még valójában azok sosem. Azt hiszem, talán a magyar nyelv is, minden szépsége, színessége mellett is, túl szegényes ennek kifejezéséhez. A szerelem, vagy a szeretet sok formájáról beszélhetnénk, ahogy a barátságéról is. Rengetegen tévesen használják ezeket a kifejezéseket. Dobálóznak a barátság szóval, ami pedig szintén, sokkal-sokkal mélyebb, sokkal több, mind a „lightos” ismeretség, haverság. Állítják, hogy mennyi barátjuk van, pedig aki azt hiszi, hogy egy vagy két igaz barátjánál több adatott az életében, annak egy sincs! Sőt, fogalma sincs, hogy ez a fogalom mit jelent. Ugyanez a helyzet a Szerelemmel.

                Rengeteg féle szintje van a szeretetnek. Könnyen összekeverhetjük a vágyat, a szexuális felindulást, a birtoklási vágyat, a férfiúi dominancia vágyat, a női kapaszkodást, a kétségbeesést, a párkapcsolatra való kényszeres rászorultságot. Ezt mind-mind hajlamosak az emberek összekeverni. Nem is tudom, a szeretet fokozatait, hogyan fejezhetnénk ki a magyar nyelvben? Kedvelhetsz valakit, majd akár „lájkolhatod” őt, legalábbis jobban, mint az emberek többségét, majd eljuthatsz egyfajta szeretetig, egy jó szándékig a másik iránt, és csak valahol ezután jó néhány lépcsőfokkal, ahogy haladunk fölfelé, ezen a hatalmas hegyen, a magasban elveszve a felhők között, egyszer csak felérünk az őszinte szeretet szintjére. Ez már ritka, ahogy a levegő is ebben a magasságban! Sokszor el is bizonytalanodom, hogy mennyire is van ez jelen a mai világban? Ez a szint már nem számító, nem viszonzást váró. Hiszen a legnagyobb önzés, önzetlennek tűnni, mert akkor cserébe, azt várjuk el, hogy szeressenek minket! Ennél nincsen önzőbb, aljasabb, az ember kicsinyességét felfedő viselkedés. Megpróbálni megvásárolni az érzelmeket, be nem vallottan, titkoltan, hátulról mellbe. Néha azt gondolom, hogy az önzetlen szeretet, Teréz anya, Gandhi, és még talán néhány, az ő szintjükre jutott névtelen ember csodáján kívül, fel sem lelhető. Csak nézzünk magunkba! Mennyire is vagyunk önzetlenek? Csak nem hazudunk önmagunknak!? Reméljük! Önzőek, számítóak, ösztönösen önfenntartóak kapcsolataink.

                Az említett, felhők közé tartó lépcsőn, komoly foghíjjak vannak. Elvesztek a legszebb fokok. Csak elménk kreálmánya, hogy ez végigjárható, de jó ebben hinni, szükség van erre, már csak tudatunk teremtő erejében bizakodva is! Viszont ha tovább akarunk haladni, a fellegekbe burkolózott szentély felé, akkor keresztül kell jussunk, ezeken a hiányzó részeken. Ezzel nem lesz gondunk, mert ezen a szinten már szárnyakat kapunk, és könnyedén rebbenünk át az elképzelt, és az el sem képzelt fokokon is. Ezért van az, hogy innen már a többi ilyen megfoghatatlan. Aki efölötti dolgokat él meg, az már távolról sem áll két lábbal a talajon, s magasról, igen nagy zuhanást lehet produkálni. (Vigyázat lent, a tetőn dolgoznak!) Elkezdünk valakire jobban vágyni, nagyon szeretni őt, s ha létezik is az önzetlen szeretet, az önzetlen Szerelem már biztosan NEM! Átrebbenünk néhány lépcső romjai felett, a magaslat felé törünk, és elhisszük, hogy szerelmesek vagyunk. Imádjuk a „célszemély” minden porcikáját, testi-lelki valóját, s megmagyarázhatatlan fonódunk össze. Ez gyönyör, ez fantasztikus élmény, ez jobb mindennél, ez drog!

                Ha te valaha, könnyen túl tudtál lépni rajta, ha el tudtad fogadni, hogy vége, hogy a szerelmed nem téged szeret, vagy ki tudtad mondani, hogy szeretlek, majd azt, hogy vége, akkor az, nem szerelem volt. Az valami más volt. Csak vágy, csak valamely fent említett gyarlóság. A Szerelem sajnos, életfogytig fáj! A Szerelemnek semmi köze az értelemhez, és semmi köze a barátsághoz, vagy a szeretethez. Ne hitegesd magad ezzel! Megtagadhattad párod, de akkor az nem szerelem volt, ha elmúlt a láng, akkor az nem szerelem volt, ha azt mondod, maradjunk barátok (No ez a legviccesebb!), akkor természetesen az NEM szerelem volt. S ahogy igaz barát sem lehet az életed során több mint egy vagy kettő, az igaz Szerelem sem találhat rád, csak egyszer, esetleg ha végtelenül kiszemeltek maguknak az égiek, akkor kaphatsz talán még egy repetát, de feltehetően csak évek múltán, rálátásból fogod tudni eldönteni, hogy mi is volt egy-egy kapcsolatod, hogy Szerelem talált-e rád, vagy valami más!? Míg ott vagy, elvakít a vágy, a szenvedély, majd a csalódás.

                Váratlanul, megmagyarázhatatlanul érkezik, mindent elsöpör az útjából, a fellegekbe repít, majd mikor elszakítanak tőle, kitépi szárnyadat, szabadon hagy zuhanni, s amit megélsz, sokkal inkább rokon a vérengző őrülettel, a szenvedélyes gyűlölettel, mint az ártatlan, végig simogató szeretettel. Annak ellenére, hogy az életem, a lelkem, a lényem szakadt darabokra ebben a viharban, úgy gondolom, meg kellett éljem ezt az érzést! Már csak a törött cserepeken lépkedek mezítláb, topogok a sötétben, nem találva az utat. Belém hasít, vérzik, minden egyes emlékszilánk. Lelkek egybeforrása, s az égiek játéka mindez, mely sehová be nem sorolható. Olyan mint egy láthatatlan, halálos kór, és ellenállhatatlan drog egyben. Azt hiszem, ebben felőrlődni, a legszebb öngyilkosság!

               

                Élhetsz vakon, laposan, élhetsz elhitetve magaddal, hogy boldog vagy, élhetsz a modern nőietlen-nőisség szingli tagjaként, kifacsarodott értékrendű netes ismerkedési oldalak eggyel többen vagyunk középkorú tagjaként, elhitetve magaddal, hogy nem préda vagy, hanem vadász. Azt gondolod, hogy az érzelmeidet óvod, de így elvesztesz mindent, amit csak elveszteni nőnek ellehet. Megteheted, de ne feledd, hogy generációtokon keresztül szűnik meg létezni a nagybetűs Nő! Elveszejtitek! Diktáltok, és ehhez hozzáalacsonyodik a férfi. Ocsmány, alantas, egymásra vadászó hímek és nőstények leszünk. A harmincas, negyvenes szinglik, tele fájdalommal és sebekkel, tele hazugsággal, önámítással, sorban állnak az újabb sérülésért. A krémjük az vallja, én ezt így akarom! Ez nekem így jó! Megkapom az ágyban azt, amire szükségem van! Elveszem! A többi nem számít, leszarom. Körülbástyáztam lelkem hidegséggel, bagófüstbe burkolózom, óvom magam, rutinosan előadott, élőhalott párzó mozdulatokba karmolom magam… mert az Jó!

               

                Én azt gondolom, nem kéne a túlélésre játszanunk! Hagynunk kellene, hogy széttépjen a vihar! Nem az olcsó, hétköznapi csalódásokban őrlődni fel, hanem lángolni a valódi Szerelemben, és CSAK abban! Élhetünk a kérdéseket elkerülve, vagy támadhatjuk az Istent. Kezünkbe vehetjük saját Halálunkat, megélhetjük a pusztító Szerelmet, a túl nem élhetőt. A mi választásunk, a mi életünk!

                Én, a magam kicsiny teremtmény módján, csak annyit remélhetek e földi létben, hogy magam véshetem, büszkén, az olcsó, gyalulatlan fejfámba, hogy ez az Ember felvállalva magát, egyenes gerinccel volt gyarló, perverz, őrült, és nyílt tekintettel nézett, rezzenéstelenül, nem holmi ijedt játékszerként, az Isten, a Halál, és a Szerelem szemébe!

Isten, Halál, Szerelem III / II.

A Halál

                A rettegett Halál! A mumus! A jaj Istenem, csak had éljek még tovább, tölti ki az emberek többségének mindennapjait. De MIÉRT? Élet vagy Halál? Az átlagember végtelenül lapos életet él. Csak egy kisebbik része jól, jó módban. A nagytöbbség, ahogy mondani szoktam, tengeti „életét” a „mónikasó” és a „csavargyár” között. Megissza a magáét, megnézi a meccset, elhiszi a tévének a híreket, mert az akkor úgy van, aztán jól megveri az asszonyt, mert kielégíteni már nem tudja.

                Akkor miért is lenne kár? Nézzük a művészeket, az intellektueleket, az "értékesebb" embereket. Hozzájuk gyakran közelebb áll a depresszió, vagy éppen az élet oktalan igenlésének elutasítása, mint az egyszerűbb lelkekhez. Éppen hozzájuk! A kellő intelligencia, a kellő érzékenység, mind-mind, efelé taszít.

                Föl sem tenni a kérdéseket mindig egyszerűbb, ahogy már említettem korábban. Vagy pusztán csak rábiccenteni, hogy nincs értelme az életnek. Éljünk így! Menjünk „buuuulizni”, amíg és amennyit csak lehet! Igen, ez is egy felfogás. Aztán vannak, akik kellőképpen gazdagok, ezért lehetőségük sokkal több, mint a nyomorgóknak, a hónapról-hónapra tengődő melósoknak. Így van. Álomutazás, jet-ski, igényes kurvák, drága italok, bungee jumping, tőzsde, fű, kokain, vastag szivarok, orgiák… és aztán? Aztán ugyanúgy ott jön a kérdés, mikor ezekben kiégett! Vagy nem. A pénz egy darabig boldogít, igen! Sokkal több megélhető lehetőséghez jutnak az életben, de a valódi kérdésekre ettől nem fognak választ kapni. A magány, a depresszió, a nyugtalanító gondolatok ellen egyszer csak nem lesz orvosság, nem ér tovább a takaró.

               

                Ahogy nagy kedvencem, Shakespeare Nagy monológja szól, melyek mindenki által ismert sorok: „Lenni, vagy nem lenni”. Hát valóban, ez itt a kérdés! Aztán így folytatja: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri, balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?” S már, e klasszikus által, témánál is vagyunk. Mi ér többet? Élni az életünket, vagy belátni értelmetlenségét? Reflexből reagál erre az emberek többsége, akármilyen nehézséget követően is, hogy „de hát élni kell”, „de hát majd lesz valahogy”! Hogy is lesz? Most nincsen „csavargyár”, esetleg holnapra lesz? Vége lett a „mónikasónak”? Biztos lesz majd másik! Igen, ezek nagyon-nagyon fogós kérdések! Talán! Vagy mégsem?

                Egy elmélet szerint, ugye mint tudjuk, elméleteket gyártunk, csípőből, alaptalanul, mert ezt imádják az emberek, s a legjobb mikor ezt már kijelentő módban tálalják, ahogy jellemző ez sok vallásra, szektára, a világot leegyszerűsíteni próbálóakra… szóval a kedvencem, hogy az Élet, egy iskola, az öngyilkosság gyávaság, menekülés a probléma elől! No igen! Eszembe jut erről a ló esete, amelyik a megvásárlását követőn közvetlenül, nekimegy a falnak. Erre a vevő felháborodottan kiált fel, hogy „De hát ez a ló vak!”. Erre az eladó: „Á dehogy! Csak bátor!” Lehet így is. Neki mehetünk a falnak, oktalanul, vagy esetleg lehet egy kicsit távolabbra nézni. „Neadjisten”! Hová is tartunk? Tartunk-e a valahová, s mivé is válunk? De térjünk vissza… iskola az élet. Ha hiszünk a reinkarnációban, és nem oldjuk meg a problémáinkat, újra meg újra szembesülnünk kell velük. Nem lépünk szintet, nem jutunk el a fejlődés következő lépcsőfokára. Tehát küzdjünk! Fogadjuk el azt, hogy baszakodnak velünk! Fogadjuk el, hogy szar az életünk! Persze ha egyáltalán ez a kérdés felmerül bennünk. Reménykedhetünk talán, ezen elmélet okán, hogy így juthatunk át, e probléma tűfokán.

                Csak a példa kedvéért, tételezzük fel, hogy mégsem így van, és vázoljunk egy másik, hasonlóképpen haszontalan elméletet. Véleményem szerint ugyanannyi létjogosultsága van, mint az előbbinek. Legyen az életünk egy iskola. Legyen ez a sok szívás egy feladvány. Ha elénk teszik a szartortát, ugye a másik elmélet szerint, illene elfogyasztanunk. Alternatív elképzelésem szerint, én nem fogyasztanám el a szartortát, bármilyen csábító is! Feltételezem, hogy jó osztályzatot, nem ezzel kaphatok ebben az iskolában. Feltételezem, hogy a feltett kérdésre, a jó válasz az, hogy ez nem kell nekem! Képzelt iskolámban a jó tanuló azt mondja, hogy NEM! Nem kívánom az életemet ebben a nyamvadt formában élni! Nem ez az, ami méltó hozzám, ami a felsőbb énem kiteljesedését lehetővé tenné. Van egy gyarló porhüvelyem, vannak vágyai, s van lehetőségem ezt kiszolgálni, kivárni, hogy megöregedjek, elsorvadjak, hogy együtt éljek gyávaságommal, és húzzam, amíg lehet. Igen, ebben az elméletben nem az öngyilkos a gyáva, hanem éppen az, aki ragaszkodik nyamvadt kis életéhez, mert fél attól, hogy a sötétség, az ismeretlen következik utána.

               

                A feltett kérdés: Le KELL-e élnünk az életünket? Meg kell-e oldjuk, a ránk mért szivatásokat? El kell-e fogyasztanunk az elénk tálalt ízletes szartortát, vagy sem? A klasszikus iskola szerint, egyértelmű a válasz: IGEN! Éld végig, nyeld le, fogadd el, küzdj, és bízva bízzál!

                Hááát, az én kis kisegítő iskolámban, nem ilyen egyértelmű a válasz! Sőt! Mi van, hogyha a tanár által várt, ötöst érdemlő kitűnő válasz, a lecke megfejtése éppen az, hogy én nem alázom tovább magam! A lényem, a lelkem, ennél többet ér. A megfejtés az, hogy NEM folytatom! S talán, dicsérettel várják a másik oldalon, azt, aki végre meg merte hozni a döntést. Aki pedig nem, az elsorvad a „mónikasó” és a „csavargyár” között, hatvan, hetven, nyolcvan évesen, szép lassan enyészik, a nyomor nyugdíja, a betegségek, és az ágytála mellett. S jutalmul, ugyanezt kapja majd újra, meg újra, meg újra. Az öreg Shakespeare is pont ezt fejtegette, ahogy már sokan filozófusok.

                Felháborítónak tartom, mikor gyengének neveznek egy öngyilkosságot elkövetőt. Tudjátok, szabad akarat! Szabad akarat élni, szenvedni, szabad akarat jobbra, vagy balra menni, szabad akarat bűnözőként élni, vagy éppen az életedet mások megsegítésére szánni. Szabad akarat bálnákat mészárolni, vagy gyerekgyilkosnak lenni, szabad akarat pedofil papnak lenni, szabad akarat katonaként embert ölni, szabad akaratból politikusok gusztustalan döntései nyomán. Szabad akarat gyermekeket szülni, egy bizonytalan világra, mert az olyan szép. Szabad akarat hazugságra tanítani őket. Jóindulatból persze! S ugyanúgy szabad akarat kellene hogy legyen, hogy bárki, a saját életének véget vethessen. Mégis ezt üldözik a legjobban, ezt ítélik el. Hogy miért? Túl félelmetes nekik! Ijesztőbb bárminél! Az, hogy egy ember, e felett, SZABADON dönthessen!? Bár, ha egy kicsit keletebbre nézünk, vallások, kultúrák, ideológiák terén, akkor azért sokkal közelebb áll az elfogadhatóan választhatóhoz a Halál. Sokkal természetesebb, mondhatni ember közelibb, talán még tiszteletre méltó is adott helyzetben.

                Egy régi kedvenc sci-fimben van a gondolat, hogy egy társadalomban az idősek, akik már nem tudnak vadászni, gondoskodni magukról, egy szertartáson felkínálják magukat, a halálukat kívánják, s ezért egy nagy bunkóval, a legnagyobb tiszteletadás mellett, jól fejbe csapják őket. Hiszen már csak terhére lennének a közösségnek, eljött az idejük. Azt hiszem, sokkal több önkritika kellene az embereknek, hogy rájöjjenek, hogy eljött az idejük, hogy nem tudnak több érdemit tenni ebben a világban, ebben az életben! S talán a lelkük előrébb jut a sorban, feljebb a lépcsőn, ha önnön belátásuk révén, tartással szállnak ki a játékból. Én ezt nem gondolom depresszívnek. Úgy vélem realitása ugyanannyi, mint bármely más elméletnek, de sajnos van olyan az életben, hogy az embernek nincs elég bunkója… vagy köve!?

               

                Természetesen, ha van még mit tenned a Földön, ha úgy érzed, van még mit megélned, ha előtted álló utad van, ha be nem teljesített élethivatásod van, ha okkal magad elé tűzött célod van, akkor MÉG nem jött el a te időd. Nem kell ezt sürgetni. Amit én hiányolok, hogy tömegével vannak, akik soha nem jutnak el az önkritikának az általam elvárhatónak vélt szintjére. Sok nemes megélnivaló van, ez tény. Sok cselekedet, még ha értelmetlen is, azt hiszem, létjogosultsággal bír. Ahogy a partra sodort tengeri csillagok története is szól, mikor meglátja őket egy pár, s egyikük odarohanva felkap egyet, és rohanni kezd a tenger felé vele, hogy mentse az életét, mire a párja utána kiált, hogy miért teszed? Mit számít az az egy, hisz olyan rengeteg van, nem tudjuk megmenteni mindet! Erre a másik: Igen, tudom, de ennek az egynek igenis számít!

                Azt hiszem, a nemesebb út, ennek a segítő kéznek lenni, emberként tapasztalni meg, a ránk kimért mélységeket, magaslatokat, DE tudni időben, békében, csendben, és kellő tartással zárni le, saját történetünket.

Isten, Halál, Szerelem III / I.

Az Isten

                Sokunk dilemmája, örök kérdése, támasza, mankója, a hit, a vallás, az Isten. A keresztény vallás alap tézise, hogy bűnös vagy. Alapja, hogy már elcseszted, aztán próbálkozz ezt helyrehozni. Elküldte nekünk a Fiát, hagyta, hogy megöljék, és legyen emiatt életfogytig bűntudatunk. Isten teremtett minket olyannak, amilyenek vagyunk, de azért legyen ez a mi hibánk! A szabad akarat az, amit ilyenkor sokak emlegetnek, jogosan, de térjünk vissza az alapokhoz.

                Van-e egyáltalán Isten? Ha közel áll hozzánk a gondolat, hogy a világban okkal történnek az események, esetleg szándékkal, hogy többek vagyunk, mint testi létünk, hogy az emberi szellem, egy sokkal magasztosabb dolog, mint egy porhüvely, ha egyáltalán belátjuk, hogy energiák vesznek minket körül, örvénylenek, hogy magunk is azok vagyunk, és hogy minden folyamat valahonnan valahová tart, akkor kellett, hogy kezdete is legyen. A kezdet pedig mi okból történt? Pusztán egy véletlen? Nincsenek véletlenek! Valaki el kellett indítsa ezt a folyamatot! Nem feltétlenül egy fényben úszó, fehér csuhás, vén, szakállas férfi, de valaki el kellett, hogy indítsa, és ezt (Őt) akár nevezhetjük Istennek is. A folyamat kezdetén, pusztán csak reálisan végiggondolva, mielőtt kialakult, ami kialakult, ha hiszünk az evolúcióban, ha nem, egy teremtő akarat, egy formáló kéz, egy indító szikra, valami kellett, és ezt (Őt) nevezhetjük akár Istennek is.

                Ezt megelőzően, egy minden polaritástól mentes űr, a nihil, a semmi tengere felett, csak Isten teremtő lelke lebeg. Ez a béke állapota. Miért is bontanánk ezt meg? Talán sokan ebbe is vágyunk vissza! Ellenben a mi Istenünk nem bírt magával, teremteni vágyott. Bármifajta elméletben is hiszünk, ez a teremtő akarat, az idézőjeles semmiből, létrehozott valamit. Ez a szikra, elindított egy futótüzet. Ez a kéz, megformálta az alaktalan, élettelen agyagot. Persze értékelhetjük ezt, s büszkék lehetünk a teremtésre. Akár hét nap alatt, akár máshogyan, milyen csodálatos dolgokat alkotott. Az emberi lény, az emberi szellem, a művészetek, a gyönyörű hegyormok, a tengerek, a szépséges Nők, álmokat megvalósító lehetőségek, beteljesíthető ambíciók végtelen tárháza, s most itt szándékosan nem sorolom fel a rengeteg negatívumot. Pusztán csak gondoljuk végig, hogy ezen pozitív dolgok létrejötte, a végtelen béke és nyugalom állapotából, valami anyagit, létezőt, pozitív előjelűt kreált. A világban viszont minden az egyensúlyra törekszik. Minden próbál a legbiztosabb pont felé haladni, megtalálni a nyugalmat, legurulni a lejtőn, elcsendesülni. Minden megbontott béke, követeli az ellenpólusát, és hát, kinek is kéne ezzel jobban tisztában lenni, mint Istennek!? Mégis megtette, amit megtett! Kibillentette a libikókát az egyensúlyából, letaszítva az épp ott játszó békét. Isten pusztán önös vágya, saját öröme, teremtő késztetése által, elkövette az első bűnt! (Tehát nem az ember!) Megalapozta minden létező baj forrását. A természet egyensúlyra törekvéséből fakadóan, azóta is, minden pozitív, minden jó, megköveteli az ellentételezését is. Minden visszaüt, visszabillen, visszaesik. Isten, a balga jóakaratával, kibillentette egyensúlyából a világmindenséget! Lehet, pusztán csak mert játszótársakra vágyott. Ő egy hatalmas gyermek, aki a tiltott játékkal matat, s boldogsága felhőtlen, míg észre nem veszi, hogy felgyújtotta a házat.

                A gonosz, az örök kérdés, az örök számonkérés, mi bűnt követtünk el, bocsánatért kell hát esdekeljünk, meg kell bánjuk bűneinket. S miért is mi kezdjük? Isten bocsánatkérése hol marad? A teremtéskor feltételeztük a semmit, a békét, Isten lelkét a semmi tengere felett. Ott volt az Ige, a teremtő akarat, a puska a színpadon. Hát el is sült, és alkotni kezdett. Akkor honnan máshonnan is jöhetett volna a gonosz, az összes rossz a világba? A mocsok, az aljasság, az árulás, a megcsalás, a fájdalom, a betegség, a háborúk, a gyűlölet? Az egyetlen logikus válasz, mindez Istenben, mindig is létezett. Hiszen belőle fakadt, ahogy annyi szép, és jó. Nem volt külön kis polc, nem volt külön mellette az alattomos kisördög. Mindezek csak későbbi találmányok. Ő volt csak ott! Belőle fakadtak a hegyek, a tengerek, a férfi, a nő, a jó, ahogyan a rossz is. Ahogyan minden gyűlölet, mocsok, és minden bűn is.

                Kérdem én, tisztelt bíróság, mi alapja ezek után, bármifajta számonkérésnek? Belőle fakadt, a kezünkbe adta. Él a szabad akarat, valóban, viszont a szabad akarat nála is ott volt! Esetleg nem kellett volna belátni, hogy létrehozni Barbit és Kent, nem is olyan vicces, ha ezzel együtt létrejön, a sok gonosz is! Talán bölcsebbnek kellene lenni annak, aki világokat lát neki teremteni. Az pedig már végképp vicc, hogy valaki saját hibáit kérje számon, máson!

                Nem! Azt hiszem, ne feltételezzük, hogy pusztán egy bohóc lenne Isten, de mindenféleképpen gyermeteg lélek! Így feltehetően azok is teremtődtek az Ő mintájára, akik ehhez hasonlatosak. Tudjátok, boldogok a lelki szegények, övék a mennyek országa. Hogy miért? Mert ők fel sem teszik a kérdéseket. Hisz így lehet sokkal boldogabb az életed. Nem keresve válaszokat. Ha megmaradsz birkának, vagy éppen áldozati báránynak. Természetesen itt csak okoskodásról, emberi elméletekről beszélhetünk, mivel Istenről bizonyossága nincsen senkinek. Még ha néhány ember, aki egész életét ennek áldozta, már látomásokkal is bír, és ezeket megélni véli, valójában ez nem adatott meg nekünk, hisz Ő rejtőzködő típus.

                Egy kedvenc sztorim szerint, mikor felkerül egy ember az Úr elé, sírva hullik térdre, és kezd szabadkozni. Bocsáss meg Istenem! Tudom, hogy ezt tettem, meg azt tettem, de hát nem akartam, és hát az azért történt, mert... és így tovább. Mire Isten a szavába vág. Tudom fiam, tudom, ne is folytasd, hisz én látok mindent! Láttam minden hibádat és bűnödet, de láttam mindezek okát is. Láttam mit miért teszel, és megértelek. Látom a jó oldaladat is, így nem is tudnálak megítélni, csak fiamként megérteni. Viszont a rossz hír az, hogy mindenképpen döntenünk kell, hogy mennyország, vagy kárhozat, és ezért egy emberekből álló tanács elé kell járulnod, akik lesznek hivatottak ítélkezni feletted, a földi cselekedeteid alapján... Ez egy nagyon szomorú vicc, amiben sok minden benne van.

                Istenünk álláspontját persze nem ismerhetjük, de olybá tűnik, valahová el is bujdosott, látva, mit is hoztak ki mindebből az emberek. Miközben embertömegeknek ez a támasz, a kapaszkodó, a kis korlát a mozgássérült WC-ben. Rendkívül elgondolkodtató, hogy milyen hisztéria követi mindezt. Ha az ember ennyire elveszett, akkor viszont itt már komoly gyártási hibáról beszélhetünk, és mégiscsak elő kéne vennünk a gyártószalag készítőjét, ha még él szegény egyáltalán. Nagyon remélem, hogy tévedek, de azt gondolom, hogy csak bábuk vagyunk, és Isten remekül mulat ezen a balga játékon, ami itt folyik. Ez tudom, meglehetősen rosszindulatú feltételezés lenne, viszont megmagyarázná minden további bűneinket.

                Mindenki tele van sérelemmel, fájdalommal, mindenkinek meg van a maga keresztje, nekem is, és igen, felnőtt emberként el kell vinni a balhét! Fel kell vállalni a cselekedeteinket! Ez így van! Ez jutott nekünk itt a földi létben. Viszont ha egyszer ott leszek, Isten előtt, egészen biztosan, hosszan a szemébe nézek, amiben benne lesz minden megvetésem, sajnálatom, gyűlöletem, és minden megbocsátásom is gyarlóságáért.

                Persze megbocsátóbb vallások is vannak. Sokféleképpen járják körül Isten kérdését. Sokak szerint bennük lakozik, vagy a természetben. Vagy éppen, pusztán csak felügyeli, a ventiláló körforgásban, lelkük újra meg újra megtisztulásának folyamatát. Az ember elméleteket gyárt, Isten pedig rejtőzködik. Az ember elköveti a bűnöket, Isten szintúgy. A valódi kérdés pedig a lelkünk. A lelkünk felsőbbrendűsége! Az életünk értelme, a halálunk értelme, s az életünkben megélt szenvedélyek értelme. Mindezen kérdések persze megválaszolhatatlan mozgatórugóként nyikorogva ringanak matracunk mélyén.

                Egy biztos, én nem kértem senki áldozatát a bűneimért! Végképp nem kértem, hogy egy embert, egy keresztre szegezzenek miattam. Legyen ez annak a bűne, aki elkövette, elrendelte, megengedte, nekem megvannak a sajátjaim. Aztán, majd találkozunk a kasszánál!

7000 Köszönet! ;-)

Túl a 40.-en, túl sok mindenen, s szintúgy túl a 7000.-en!

Hálás köszönetem minden olvasómnak!

Remélem még maradék földi életemben ennél érdemibbel is megajándékozhatlak Titeket!

Andante

/ Nagyon-nagyon-nagyon lassan... /

nyirkos szavakon lépdelek
agyam repeszei körött
gyilkos homály ölel
Anyám hulló levelei között
csapong gondolatom feléd
átsuhan
rebben
riadt
ásító szavad
fedetlen tetők közt lépdelek
nem érintek talajt
teliholdam rejtőzik
felhők fedik útját
testem e léggel telik
gyarlón tekint körbe
nem hajt már a vágy
nem
nem csalhatsz tőrbe
csillagok fénye
sár
avar alattam
nem
utad nem az én utam
fénylő éjszakám
nászi ágyam
ringató éjszakám
meghaló forróság
rideg való
újra
csókollak Téged
szád
a szád érintése
mindenem a fényed
a csillagod
az utam
mindenem, hogy megmutasd
fürtjeid közt veszhessek
zuhatagom légy
útvesztőm
s ne találjam a kiutat
a kutat
melybe löktek, oly régen
hol csak egy csillag vetül rám
csak egy csillag
Anyám
körmöm mélyesztem
szakad, vérzik
reccsen
szörnyeteggé lettem
ki vágyom a kútból
harapni kebled
elveszni a kéjben
s lépni
tovalépni az éjben
repüljünk együtt
repüljünk a csillagok közt
legyünk csillagok magunk
hagyjuk hátra a földet
gyarló magunk
szálljunk
szippantson fel Napunk
öleljük fényét
s legyünk eggyé vele
testébe fogad
felemészt
meggyógyít
újjászül bennünket
teljességében
ismeretlen ismerősök
elvakulva a fénytől
az elvakító
ránk váró Ősök
ne engedd el kezem
bűnös, bűzös
mocskos létem
csak Téged akar kedves
s elveszni a messzeségben
oly távol már a Föld
oly távol kékje
oly távol már
minden gyarló szenvedélye
tiszták vagyunk
megtisztulva égünk
hamvaink az égé
s égésünk hamván
létünk beteljesül
egyesülve
hamvadva
tengerünk áldott
enyészetbe merül

Túl...

túl negyvenen

túl a szereken

túl az óperencián

túl ridegen

túl rajtad

túl rajtam

túl zengőn

túl halkan

túl vérzőn

túl élőn

túl a megvetett

túlélőn

Requiem

/ Andinak /

Nekem mindig barna voltál

fénylő lakktól érig ázott

évek sodrán meggyalázott

térdembe vájt, vérző oltár.

Koporsószeg kedvem fogytán

akasztófám, kín porondon

féltő múzsám, rejtő bokrom

átöleltél, mindig barnán.

Nevet, sírt ás, hazug orkán

ahogy Dávid, s Gólbert harca

kisded, padba vésett karca

kaméleon vörös torkán.

Feslett barnád szürkül Arám

rejtő színű túlélő vagy.

Aur-óránk mondatba fagy:

Tétova csakrám, hagyd csak rám!

Álom

/ Anyámnak... /

Azt álmodtam, hogy élek…

Levelek sürögtek-forogtak, járták egyedi táncuk a megtört őszi fényben…

Anyám talán átkozta a fájdalom pillanatát, a gyötrelmet mivel e világra préselt…

Az ablakon talán kitekintett könnybe lábadt szemmel, elernyedve, elveszve a fátyolos égben…

Azt álmodtam, hogy nem volt szép gyermekkorom…

Tudattalan ragadnak a minták, akár csak a sár a kertben, a kutyával játszva…

Csalódott, frusztrált, sokat sérült, cserbenhagyott ifjú az, ki inkább feledi gyermekkorát…

Ferdülnek egyenesek, görbülnek körök, s ki ismeri a tekervények útját, célját, a mély sötétjébe vesző kútját…

Azt álmodtam, sok nő lett az enyém…

Volt, hogy a lábunk alatt roppanó hó volt a kapocs, volt, hogy a perzselő Duna-parti nap…

Csak álom lehetett mindez, csak valami megtévedt játék… de való bizton nem…

Ekkorát nem tévedhet a világ, a Nő, a Férfi, az Isten… ennyire nem lehet értéktelen a Szerelem…

Azt álmodtam, Apa lettem…

Családdal áldattam, verettem, vagy menekültem belé…

Azt álmodom, gyönyörű gyermekek cseperednek… talán sikeresebb jövő felé…

Talpraesett, életrevaló gének összessége… az Égiek játéka… s az én álmom része…

Azt álmodtam, ihletett vagyok…

Azt hogy talán érdemi leírnom a gondolataim… hogy nem hiába kételkedem…

Levegőm nem szippantom még pár sor erejéig oktalan… s ujjam nem mozdulnak hiába…

Valakinek szól ez az üzenet… valaki bölcsebb, elszántabb, nyelvemet értő, s azt nem kitépni vágyónak…

Azt álmodom, fáj a testem, lelkem…

Sok álomba beleshettem… érzékenyebben, mint hinnéd…

Sok bűnbe, sok jóba, sok csalásba, sok vágyba… temérdek kábításba, csábításba, ámításba…

Azt hiszem láttam mindent. Azt hiszem, ez ennyi. S aki annyira indulni vágyik, annak el kellene végre menni...

Betakarózni, bevackolni magam csendesen, s csak álmodni tovább, mint eddig is…

átszenderülve a világokat elválasztó tengeren...

R.I.P.

51/12/12 - 79/11/30

 értem jöttöd

nem értem

érdem célod

nem érdem

érzem resztlid

nem érzem

én nem feledek

nem én nem

High

émelygés vagy gyomromban

szeretnélek világra okádni

fajansz fölé görnyedni imát

érted hazudni könnyed

ahogy szerelmet simított

arcomra fáradt könnyed

szédülni füstgomolyként

hálókon  rácsokon zárt

ablakodnál feljebb a nyílt-

reményed szebb annál is

sikító joint oltó kéj voltál 

révületbe ihlető k-anális

Gyorshajtás II.

                

            A svédasztalról loptak egy halom kaját, majd elhagyták a buli színhelyét. Kézen fogva sétáltak, némán… két ismeretlen, ismerős… szövetségbe forrt vétkesek… A szobába érve, bekapcsolták a tévét, elszívtak egy cigit, ettek, vodkáztak… A fiú terve az volt, hogy lezuhanyoznak, és megszabadulva izzadtságuktól, újabb szexuális játékokba kezdhetnek, hisz vágyott a még a lányban rejlő ki nem aknázott lehetőségekre. Amanda kortyolt a vodka tonikjából, majd eldőlt az ágyon. A fiú látta a mini alól kivillanó combfixes harisnyát, és tudta, hogy nincsen rajta bugyi. Finoman hozzáért a kába lány térdéhez, aki erre széttárta combjait. Noé még nem látott ilyen gyönyörű puncit! Megszállottja volt a női testnek, de ez felülmúlta mind azt, amit eddig már látott. Nem tudta nem megtenni! Odafeküdt és a lány combjai közé túrta fejét! Csodálatos volt az íze, az illata, nem úgy, mint pár korábbi rossz tapasztalata esetében. Úgy érezte, ennél szebbet még nem látott! Finoman ízlelgette, körbenyalogatta, mintha kedvenc süteményét tették volna az asztalára… először csak a krémből nyalogatott, hogy külön-külön is érezhesse, kiélvezhesse az ízeket… majd mélyebbről egy nyalásnyi… és mennyire más az íze… most a combján az izzadtság cseppeket… most a makulátlanul borotvált szeméremdombot… s élvezete határtalan volt. Soha nem hitte volna, hogy ez a lány, ilyen titkokat rejteget! Egyre mohóbban falta az ízletes finomságot, s szinte önkívületbe került a kéjtől, mikor érezte, hogy a lány nem bírja tovább, s ekkor ritmikusan, s mélyen beszippantotta a csiklóját és minden rezdülését megélte annak, ahogy a lány elélvez!

Hamar kiderült, hogy Amanda fehérmájú. Nem tudott betelni a kéjjel. Éppen szusszanásnyi szünet után már a fiú farkát szopta, majd ráült. Nagyon lassan, nagyon érzékien, sok év alatt kigyakorolt mozdulatokkal, tudta hogyan tudja elnyújtani élvezetét… ringott Noén, lehunyt szemekkel, fel-felnyögve… irányítva a fiú kezét, hogy erősen karmolja végig hátát, hogy erősen üsse fenekét… s a lány élvezete úgy tűnt a végtelenbe nyújtható. Egyre durvult a játék, s ő egyre hangosabb lett. A hosszas játszadozás után, beleegyezett, hogy fokozódjon a tempó. Magára húzta a fiút, aki hátulról hatolt be, és nagyon keményen folytatták. A lány szájára szorította Noé a párnát, hogy a szomszéd szobák kevesebbet értesüljenek a náluk zajló eseményekből, bár ha meggondoljuk, remek PR is lehet ez, ha ott is potenciális partnerek laknak, akikkel az ember kacér pillantásokat vethet, a másnapi reggelinél! Karmolás, ütések, sikítás… kemény mozdulatok… és Amanda ismét elérte a csúcsok csúcsát, s vele együtt Noé is! A magasba szálltak, s a mélybe zuhantak egy pillanat alatt, majd félájultan hevertek egymás mellett az orgazmustól megszédülten…

- Ez Te voltál? – kérdezte a lány lihegve.

- Háááát…. valami közöm asszem volt hozzá… - mondta Noé, szintén kapkodva az oxigént.

- Ez eszméletlen volt…

Mikor szinte meztelenül kimentek a teraszra dohányozni, már a hajnal fényei látszódtak a horizonton. Gyönyörű fényjátékokat produkált, a fákon átszűrődve.

- Nézd, milyen csodálatos! Innen nézd! – mondta Amanda kislányos örömmel.

- Aha, látom! – mondta Noé olyan pasisan.

Átölelte partnerét és közben arra gondolt, hogy ez a lány talán soha nem fogja megtudni róla, hogy az ilyen szépségeit a természetnek mindig ő szokta hamarabb észrevenni, megcsodálni, és hogy ebben mennyire hasonlítanak. Azonban ez feltehetően mindegy is lesz, egy ilyesfajta kapcsolatban… de mi is ez közöttük? Olyan jó érezni most is őt – gondolta – hozzám bújik, ahogy a szerelméhez bújik az ember. Vigyázzuk egymást, és közösen csodálunk, érezve s élvezve kölcsönösen a másikat.

- Olyan jó veled! – mondta Amanda, és annyira őszintén vackolta közelebb magát a meztelen férfitesthez a holdfényben, hogy Noét elöntötte valami furcsa melegség, s ha csak egy pillanatra is, de szívük egyszerre dobbant.

                Reggel nyűgösen ébredtek mindketten. Bár kielégültek az este, valahogy mindkettejükben benne volt, hogy nincsenek a helyükön a dolgok. Elmentek reggelizni, majd mivel szerencsére csak délig kellett elhagyni a szobát, még volt idejük összepakolászni… Eközben úgy esett, hogy nem hagyhatták ki a fennmaradó időt, s egymásra vetették magukat. Már jobb kedvűen, reggeli, kávé, bagó után. Csókolóztak, majd a jól bevált lovaglás következett lassú tempóban…

- Csodálatos, ahogy érzem, hogy kitöltelek! – mondta Noé.

- Igen, csak ne gyorsabban! Csak így! Ez fantasztikus! Karmold végig a hátam! – felelte Amanda.

Hosszas lovaglás, vonaglás, és kéjes sikolyok után, a fiú váltást javasolt.

- Szeretnék a szádban elmenni! – mondta.

- Remek ötlet! – és már szopta is a meredező péniszt.

Kis idő multán a fiú lejjebb irányította a fejét, és először a heréjét, majd a fenekét, majd mindkettőt felváltva nyalatta a lánnyal, amit mindketten iszonyatosan élveztek! Közben a lány fenekére hatalmasakat ütött, amitől az még jobban bevadult. A hosszas nyalakodás után, a fiú mélyen lenyomta a lány torkán a farkát, és hatalmasat élvezett belé, melybe a lány is beleremegett. Míg a lány elment zuhanyozni, a fiú elégedetten levette a rejtett kamerát a szekrény tetejéről, melyre általában rögzítette partnereit az archívumának.

                Az autóban hazafelé beszélgettek. Noénak volt már korábban egy partnere, akivel szexuálisan hasonló magaslatokat éltek meg, de egyáltalán nem illettek össze az élet más terén. Ugyanezt érezte most is. Aztán az esti összebújásra gondolt, az érzékeik találkozására, és oktalansága ellenére, elmondta Amandának, hogy ő szeretné, de csak akkor maradhat kapcsolat közöttük, ha más nincs ő mellette, mert neki kizárólagosan kell birtokolni a Nőt, aki az övé, akit szeret! Nem osztozhat rajta, és úgy érzi, az este történt köztük valami! Vagy választhatja az eddigi szabadságát, a szeretősdit, de akkor köztük vége. Erre a lány, igen rövid gondolkodás után, igen magabiztosan felelt neki.

- Akkor vége!

Noé meglepődött… nagyon piszkálta a büszkeségét… bár valahol tudta, hogy pár jó szex után nagyon szabadulni akarna ettől a lánytól. Arra gondolt, hogy ugyanilyen odaadón bújik egy profi a másik szeretőjéhez is. Báááár… nem is adtak esélyt egymásnak a megismerésre. Talán ennek éppen ennyinek kellett lenni!? Újabb lecke az élettől? A fiú átgondolva mindezt, már tudta, hogy jó ez így, hogy így kerüli el az újabb belebonyolódást valakibe, de feszültségét ki kellett adja, és beszélgetni már nem volt miről, már nem volt miért, ezért a gázra lépett! Az autó felhördült. Az autópálya elég forgalmas volt, az eső szakadt, mégis száznyolcvan felett előzgette végig a sort, a sávokat váltogatva, villogva le a sokkal lassabban haladó, sokkal jobb autókat. Eljátszott a gondolattal közben, hogy ez remek alkalom a végre… mire már sokszor vágyott…

- Ennél a tempónál biztosan nem éljük túl, ha félrerántom a kormányt, és megpördülünk! – mondta hosszú hallgatás után a lánynak.

- Talán nem is baj! – válaszolta.

- Tudod, hogy ez ribanckodás amit csinálsz?

- Igen!

- És mennyi a tarifád egy ilyenért?

- Az a kurva, aki pénzért csinálja! Én csak az élvezetért teszem! És igen, ribanc vagyok! Nem érdekel, mit gondolsz, vagy gondol bárki! A saját szabályaim szerint élek, mert így akarom!

- Végül is, ez korrekt, azt kell mondjam! Csak tudod, az igazán fair az lett volna, ha mindezt előtte mondod el, hogy eldönthessem, le akarok-e feküdni veled!? Mert nem, nem akartam volna örömöt szerezni egy ribancnak! Az este pedig… azt hiszem játszottál az érzéseimmel…

- Most csalódott vagy? Haragszol rám?

- Hogy rád? Nem! Dehogy! Illetve egy kicsit, azért amit az előbb már elmondtam, de nem érdekes… Magamra haragszom, mert súlyosan csalódtam az emberismeretemben! Mert belementem ebbe!

Az esztelen száguldás lassan véget ért… elérték Pestet… még mindig feszült csend… csak a rádió… melyet Noé felhangosított, hogy ne kelljen tovább társalogni.

- Azért hazaviszel? – kérdezte igazi számító kurva módjára Amanda.

- Csak ennyi érdekel? Tényleg? – de ezt nem mondta ki a fiú, csak gondolta…

Egy közlekedési csomóponthoz érkeztek, ami jó volt a lánynak.

- Megérkeztünk! Innen könnyen hazajutsz a metróval.

A lány gyorsan szállt ki az autóból, mint a rossz gyerek, amikor tudja, hogy iszkolnia kell.

- Könnyebb így neked, hogy elmondtam, hogy én ilyen vagyok!? – kérdezte.

- Miért lenne az? Magamban csalódtam, s nem benned! Szia!

- Szia! – válaszolta Amanda, és a fiú már padlógázzal el is hagyta a helyszínt…

Átment pár piroson… átment pár csalódás emlékén… elmorzsolt pár könnycseppet… elmorzsolt pár bennszorult reményfoszlányt… és tudta, hogy az Égiek újabb leckéje megint arról szólt, hogy rossz úton halad. Hisz ha nagy sebességgel éled az életed, hogy hamarabb célba juss, de éppen a rossz irányba haladsz, akkor sokkal hamarabb távolodsz el, maradék esélyed délibábjától is.

Gyorshajtás I.

            Sportosan vágódott be az ezüst autó, a falucska rozzant állomása elé. A fékezés hatalmas port vert fel, ahogy a mélán maguk elé a padon bámészkodó két félrészeg falubelit is. Meghökkenve rebbentek szét a szép számban összegyűlt, éppen sziesztázó, egyébként a helyi nagymennyiségű lószar kapcsán idetelepült legyek is.

- Hmmm… Meggyütt a pösti vonat… ezekkel mindig csak a zaj, meg a sietség van… Ejh… - vetette oda az egyik lovászkinézetű a szemben ülő, feltehetően a vasúttársaságnál, jelentős odaadással szolgáló társának, aki felhorkanva szunyókálásából konstatálta a történéseket.

Az autóhoz egy a környezetébe feltűnően nem illő vörös nő lépett oda céltudatosan, s nyúlt az ajtó felé. Nyilvánvalóan nem szokva az udvariassághoz, hogy a pasik az autóból kiszállva tiszteljék meg az üdvözléssel, hogy Nőnek tekintsék, s hogy ajtót nyissanak neki.

- Várj! Kiszállok! – szólt az éppen megálló, porfelhőbe burkolt autóból Noé, és lehalkította az üvöltő zenét.

- Szia! Noé vagyok! Örülök, hogy végre láthatlak! – mosolyodott a vonattal éppen csak most érkezett ismeretlenre.

- Szia! Amanda.

A fiú átkarolta a lányt… egy puszit adott neki… majd egy csók következett… a két idegen test összesimult. Noé átfogta karcsú derekát, a szemébe nézett… majd lassan újra, kissé hosszabban, szótlanul megcsókolta… miközben keze lesiklott a lány kicsi, feszes fenekére. Mindketten érezték a vágyat, tudták, nem tévedtek a kevés internetes levelezés alapján, le akarnak feküdni egymással!

                A vidéki szállodát egy baráti társaság bérelte ki. A tulajdonos felcicomázta minden széppel, s jóval, hogy kitegyen a díszes vendégseregnek, s hogy italban senki ne szenvedhessen hiányt! Noé az előre eltervezett partnerével szakított, így egymaga bitorolta a dupla ágyas szobát. Körbejárta az esti ereszdelahajamat előtt a gyönyörű parkot… halastavat, medencét, sportpályákat… hiányzott neki a gyengédség, az ölelés, a szex… Régóta küzdött szex függősége ellen, de úgy érezte, ma nem akar egyedül maradni! Úgy tűnt, a társaságban nem lesz potenciális áldozat, így más után kell nézzen. Egy csendes padon, a vadkacsa családban gyönyörködött, miközben kezében telefonját forgatta. Beszélgetett mostanság a neten pár lánnyal… volt, aki szóba jöhetne… eszébe jutott egy chatelés pár napja egy vörössel…

- Nekem régóta tetszel Noé, csak azért nem léptem, mert úgy gondoltam, Te komolyabb kapcsolatot keresel, vagy hogy van valakid!

- Ezt hogy érted?

- Van egy szeretőm! Nem komoly! Nem vagyok szerelmes, nem élünk együtt! Igazából ő nős is, és hétvégente nem is ér rá, de tuti nem dobnám addig, amíg el nem veszteném a fejem a szerelemtől valaki iránt! Addig bizton megtartom!

- Tehát ha jól értelek, Te azt szeretnéd, hogy fogadjam el, hogy van szeretőd, és mellette legyek neked! Aztán Te majd beosztod, hogy melyik nap ki!?

- Most miért beszélsz így velem? Ez nem így megy! Egyszerűen csak nem vagyunk egymás nyakán, de ha vagyunk, akkor csak egymásnak örülünk!

- Végül is nem ítéllek el… magam is így éltem! Konkrétan hosszú éveken keresztül mindig két-három barátnőm volt párhuzamosan, és szépen beosztottam őket. Pusztán logisztikai kérdés, de már nem akarom ezt!

Úgy tűnt, soha nem is lesz meg a közös hullámhossz közöttük, de ebben a pillanatban úgy érezte Noé, hogy itt, és ezen az estén, le akar feküdni ezzel a lánnyal. Tudta, hogy karcsú, tudta, hogy szexuálisan túlfűtött, és most pont ez kellett neki! Háttérbe szorult minden más szempont. Kikapcsolta a ribanc vészjelzőt agyában. Tudta, hogy ha belemegy a lány… akkor MINDKETTEN azok lesznek, ismét…

Hívta Amandát, és Amanda jött! Kényelmetlenül, sietve, ugorva, utolsó fillérjeit vonatra költve, döcögve, legyeket hessegetve, porfelhőben fürödve, majd az ismeretlentől, az állomáson lesmárolva…

Amanda jött… alig látott… aztán, talán győzött.

                Az ötletként átvillant romantikus délután terve a kora estébe fulladt, s kihunytak lassan az effajta remények, mire a szállodához értek. Noé a szobába vitte a lányt. Majd elsietett a társaságához. Nem akarta, hogy találkozzanak. Gondolta, kicsit még mulat részeg cimboráival, majd az éjszakát remélhetően vad szexszel tölti, a karcsú vöröskével. Kis idő múltán visszatért, s igyekezett a lányt kárpótolni az általa olyannyira vágyott, nagy mennyiségű vodka tonik és kávé beszerzésével. Visszatértekor Amanda kissé, jogosan, már morcos volt… Ittak jó pár kortyot, majd vetkőztetni kezdte a lányt. Halvány fények, szállodaszoba fíling, egy hatalmas öltözködő tükör…

A lányt hátulról karolta át, s csókolta a nyakát. A tükörben mindketten a lassan lemeztelenedő testüket csodálták! Előbukkantak a lány kicsiny mellei… a fiú válla, a karja, ahogy ölelte… kigombolta a nadrágját is, és már csak egy tanga volt rajta… Noé is kigombolta a nadrágját, és hagyta lecsúszni…

- Kívánlak! – súgta érzékin a fülébe.

- Érzem! – válaszolta szinte a profik öntudatával a lány, ahogy nekifeszült a fenekének Noé férfiassága, majd kicsit kiesve ebből a szerepből, kissé ellágyulva ezt mondta – Olyan szépek vagyunk így!

Amanda nem volt szép, de teste kislányosan szexi, törékeny és feszes, ami éppen megfelelt a fiú ízlésének. Noé a tangájával játszott, végig cirógatva széleinél, majd összehúzva középen, figyelve a lány rezdüléseit. Mindkettőjüknek tetszett a látvány, a játék, még ha sokkal messzebb is jutottak már ennyi ismeretség után, mint kellett volna. Csókolózni kezdtek, és az ágyra vetették magukat felhevülve. Noé gyakorlott mozdulattal irányította partnere fejét, ami nem is volt a lány ellenére. Szorgosan szopni kezdte a kemény szerszámot, majd nyalogatni a golyókat, miközben a felizgatni kívánt fiú meglepő módon éppen távolodni kezdett tőle… Talán a túl sok partner, a túl sok ott járt fej, amit már maga mögött tudhatott… nyilván nem lett volna szabad, szabadjára engedje gondolatait! Most csak a jelen van, most csak egymásra kell figyeljünk, ahogy korábban Amanda mondta is neki!

Kis idő múltán a lány a hátára vetette magát, és magára húzta a fiút, egyértelműen jelezve hogy szeretné magában érezni. A behatolás csodálatos érzés volt! Ritkán érzett az oly sokat megélt fiú ilyen szűk, ilyen finom puncit. Kefélni kezdte a lányt, követve annak vágyát, irányítását! Egyre vadabbul, közben beleharapva vállába, mire a lány felhördült… végig karmolta oldalát, s ekkor még inkább… Kezdte felfedezni erogén zónáit, titkos vágyait, hogy a kéjek csúcsára repíthesse…

Aztán… megint jöttek a gondolatai… Nem kéne, hogy itt legyek, hogy itt legyünk! S megállt… a lány megremegett, és mohón húzta vissza magába a lassan távozó férfit…

- Mit csinálsz? Miért hagyod abba?

A fiú csak ült némán.

- Mi a csuda van?

Noé kis mélázás után, minden magyarázat nélkül a ruhái után nyúlt.

- Most meg mi van? Nem hagyhatsz így itt? Basszus ez szemétség! Mi van veled? – kérdezte.

- Öltözz fel te is… kimegyünk kicsit friss levegőt szívni!

- Basszus! Ez szemétség! Most komolyan itt hagysz engem kilenc és félnél!?!

- Van kint egy medence! Akarsz úszni? Nekem most muszáj!

- Dehogy akarok! Rá kell gyújtanom! Tiszta ideg vagyok!

- Hát kapj fel valamit! Kimegyünk, én úszok, Te meg bagózhatsz addig!

A lány lassan magára rángatott egy fekete mini ruhát, cipőt… bugyit nem vett. Kisétáltak a romantikás nyárestébe, nem kicsit feszülten… csendben mentek az alig kivilágított ösvényen a medencéig. Hűvös volt úszni, a víz pedig még hidegebb. Noé ezt hamar konstatálhatta, mivel a benne felgyülemlett feszültséget, remélve egy megváltó szívinfarktust, egy gyorsan és meztelenül intézett fejessel a hideg medencébe, igyekezett kompenzálni. A lány a parton rágyújtott, és nem hitt a szemének… a fiú elkezdte róni a hosszokat… majd gyönyörködött a csillagokban… kicsit elemében volt… kicsit lerázta a kényszereit. Nem volt már a kényszer hogy lefeküdjön valakivel, s nem volt már az a kényszer sem hogy ne tegye! Egy pár pillanatra elmerült, elszakadt, visszatért valami ősihez, valamihez, ami a mélyében rejtőzött, amit nagyon régről hozott magával, s igazi természetét soha ki nem ismerhette, csak néha, lágyan, foszlányait érezhette…

                Mikor kijött a vízből, a csillagok fénye alatt, szerette volna folytatni egy napozóágyon a lánnyal, amit félbehagytak, de Amanda megmakacsolta magát. Dacból elutasította a közeledést, így némán mentek vissza a szobába. Noé átöltözött, és elment mulatni a társaihoz, ahol a hangulat már a magasba hágott, s már eltűntek mind a nyelvi, mind a kulturális korlátok, a patakokban folyó ungarischen pálinka áldásos hatásának köszönhetően. Pár perc múltán, váratlanul, hívatlanul, felbukkant Amanda. Noé próbálta nem kellemetlenebbé tenni a helyzetet, ezért megkínálta itallal, és beszélgetni kezdett vele. Kis táncot és mulatozást követően, nyoma veszett partnerének. Rövid keresgélés után, meg is találta, amint egy seggrészeg angol úriemberrel flörtölgetve ölelkeztek az udvaron. Pár udvarias szó után, félrevonta a lányt.

- Figyelj! Akárhogy is van, de ha együtt vagyunk valahol, nem csinálhatod ezt másokkal!

- Nem csináltunk semmit!

- Ez is sok volt!

Elkapta, és a falnak szorította… bentről tombolt a zene, de kint csak ketten voltak. Csókolni kezdte, harapni a száját! Egyre jobban érezte, hogy a lány szereti a durvaságot, hogy izgatja, ha keményen bánnak vele! Erősen odaszorította, hogy hozzá nyomja merev farkát, s kezével a mini ruha alá nyúlt, ahol bugyi nélkül várta a forró nyílás. Feldugta ujjait, és Amanda felnyögött… csókolta, és egyre erősebben hatolt belé, harapta a fülét, és érezte, ahogy a lány megvonaglik a kéjtől, hogy még nagyobb forróság önti el az ujjait, s végül összerándulnak izmai… átöleli Noét, s kicsordulnak könnyei.

4000. Látogató!

 
Ebben a nevezetes pillanatban elérte a blogom a 4000. látogatást, ami nagy boldogság számomra!

Hálás köszönet minden olvasómnak! Remélem okoztam érdemi pillanatokat írásaimmal!

Jinx

/A vers mindig szebb, mint az ihlető valóság./

Kegyetlen téptelek, mint száradt kórót

mert nem láttam gyönyörű kalászod

áthatolt testem tábládon

vakon mint részeg vándor

tapostam áldott termésed

faltam illatod, én éji fantomod

reményed koporsóhordozója

s kábulatba ringatód lettem

örök gyászomba foglalom neved

vésem kő szívembe mementód

érzem kéjektől rezdülő minden tagod

kiégett tarlód könnyemmel áztatom

őrületben őrlődik olajcseppé magom

s lágyan csordulva, ízem bőrödön hagyom.

Vakvágány

/Ajánlom A.Sz.-nek. Érdemtelenül!/

Talánok!

Alagutak

setét kutak

elmétekbe tévedő vándor

botjára támaszkodott jobb híján

s ti mély(v)esztitek botját mohón

míg tartja szép szemét a hullán

a partra vetetten

ki egykor szabadon

mélybe termetten

úszott a szavakon

hol cigaretta nem lobban

hol nadrág nem kerül a földre

hol ceruzád nem csorbul ki némán

hol nem leszel a szívtelenség pőre őre

soha nem szeretted magad semekkel

s kioltott fényekkel szembesülve

tükörben tested titkait csodálva

retinád csillanása szemembe sülve

mélyen merülve a jég ízű vízbe

a penge fényű csillagoknak magam adom

gyönyörű va(k)ginád, átjárt alagutad

bocsátom bűneid, és sok ízű szádba magom

setét foltok a kábulatba kergetett agyon

szürreálisan benőtt, vakvágányodra tévedt

halálos anyaggal rakott, rozsdás vagon.

大泉 – Oizumi, a kisbolygó

/Egy kis Görbület egy körnek, mely csak kergeti mint macska, az ő farkát!/

Világunkban nincsenek véletlenek.

Az ősidők óta Istenségnek nevezett, az univerzumot vezérlő Fény-lények, 1990. január 21-én adtak jelt magukról. Kusida Josio és Muramacu Oszamu szokásos munkanapját kezdte meg. Gyermekkori álma volt mindkét tudósnak, hogy a csillagok fürkészésével telhessenek hétköznapjaik. Ezen a napon a Fény-lények akarata szerint az emberiség megismerte Oizumit, a kisbolygót, melyet nem véletlenül fedeztek fel éppen ezen a napon, hittek kisbolygónak és neveztek el így.

Oizumi az univerzum urainak legifjabb gyermeke volt.

Célja megváltani, figyelmeztetni, tanítani az Embert, de ezen a januári napon csak békésen élvezte születése, és a többi kisbolygó társa közötti repülés örömét. Mosolygott, szülei csókot hintettek reá, s útjára bocsátották. Hamar kell felnőjenek a Fény-lények utódai, hisz szüleik vállát a Végtelen terhe nyomja.

Az Emberiség szorgosan emlékezett az előző figyelmeztetésre, mikor egy Jézus nevű gyermeküket küldték megmentésükre, de sajnos a rossz médiának köszönhetően, igen tévesen maradtak fenn fontos látogatásának részletei. Elvesztették az üzenet lényegét, és hagyták sodródni magukat a pusztulás felé! Már egy szót sem értettek létezésük céljából. Idővel elfeledték Jézus valódi szavait. Többszörösen félremagyarázták a mindenséget vezérlő lények gyermekének szándékát. Hiába beszélt a lélek hatalmáról, hiába hogy vessük meg más lények kizsákmányolását, hiába hogy az erőszak lehetőség, de pusztán csak az elkorcsosulásunkhoz. Végül hagyta magát elpusztítani emberként, vérével írt leckével emlékeztetve őket lealacsonyodásukra, gyengeségükre, értelmetlen tetteikre. Aztán az ember ebből is csak üzletet csinált, alátámasztva hatalmi, faji, és egyéb törekvéseit, bemocskolva a Fény-lények gyermekének emlékét, szándékát, akaratát. Könnyeket csalva szemébe.

Szülei kétezer év múltán tértek vissza, hogy újabb lépést tegyenek az Emberiség utolsó esélyeként. Az ő mértékükkel ez pár nap volt csupán. A pár év eltérés pedig csak az emberi számítások tökéletlenségéből fakadt. Oizumi értelme nyiladozott az évek során. Pontosan tudta miért van itt, és fél szemével vizsgálgatta a Föld gyermekeit. Játszótársként gondolt még rájuk, bár el nem érhette őket. Elképzelte, ahogy az ember gyermekekkel visong a csúszdán, ahogy boldogan repül a hintán, miközben Édesanyja nagyot lök rajta, ahogy a kiskutyának tenyeréből adja az első falatokat, tágra nyílt szemekkel, és öröme határtalan volt. Évek múltán látta a szerelmeket, a mérhetetlen vágyat az ifjak között, látta a virágos mezőkre, végtelen hegyormokra rácsodálkozó, az erdő levegőjét mélyen magába szippantó fiatalokat, és boldog volt. Idő múltával meglátta a betegségeket, az önpusztító életmódot, az aljas háborúkat, a rabló gazdagság mellett a nincstelen milliók éhezését, látta mennyire nem értik testvérét, hiába hullajtott vérét, s szomorúsága elhatalmasodott rajta.

2012. január 21. volt a nap, mikor az ember meghallotta Oizumit.

Eddig csak ő hallgatta őket, csak ő hallgatta imáikat, csak ő figyelte bűneiket és fájdalmaikat. A már idősödő Muramacu Oszamu ekkor döbbent rá, hogy miért nevezték el Oizuminak, meghallgatásnak Őt! Gyóntatónk lett, Atyánk, s Ítélő bíránk. A világ minden hatalma összerezzent, mikor az összes hírközlő műholdon keresztül, minden csatornán, Oizumi bársonyos hangja szólalt meg váratlanul, és köszöntötte testvéreit. Zavarodottan szaladgáltak a NASA szakemberei, a titkosszolgálatok keresték a hacker támadás forrását, a mélyen hívők pedig térdre borultak. Oizumi föld körüli pályára állt, fényleni kezdett, és fényén át mindenki látta mosolyát. Az imádkozó tömegek egyre nőttek, s minden térdre boruló, már szavak nélkül megkapta a tudást, az adományt, és tisztán látta az emberiség múltját, jövőjét, pusztító mivoltát.

Sírtak...

Egyre nagyobb tömegek sírtak... papok dobták le a reverendát, milliomosok gyújtották fel vagyonukat, és csak sírtak... katonák dobták el a fegyvert, tudósok ejtették el a génmanipulált kísérleteik kémcsöveit... és térdre borulva sírtak. Egyedül a tibeti bölcsek nem tették, mert az ő könnyeik már kiszáradtak. Ők már napokkal korábban tudták, tisztán látták az elkerülhetetlen bekövetkezőt. Oizumi fénye elhatalmasodott a mindenség felett, az emberek az égre emelték elgyötört tekintetük, s könnyük mosolyába olvadt! Ez alkalommal a Fény-lények nem bízták az emberek mocskos kezére a kalapácsot és a szöget. Beborította őket ifjú megváltójuk ereje, hatalma. Eltörpültek érdekeik, vágyaik, bűneik, megfeledkeztek minden tervükről, alantas késztetésükről.

 - Tudom, testvéreim! Gyarlóságtok megbocsáttatott! Bírátok visszaszólít Atyátokhoz! Földi szenvedéstek véget ért!

Több szó nem hangzott el. Az emberek egymásra mosolyogtak. Az anyák gyermeküket ölelték. A gyilkosok is szeretetteli pillantásba révedtek, miközben pupillájuk egy pillanatra tükrözte az utána mindent elvakító, mindent kioltó fényt.

Az emberiség, a tékozló gyermek visszatért, és végre megpihent Teremtője ölében.

Sodrásban

asszonyok sodorták

hörögve kacagták

örülték vétkem

sziklaként földre hullt

folyókban fájva gyúrt

kavicsnyi létem

volt ki maga volt a végzet

volt ki simán végzett

volt ki máig ámít

mind-mind lecke volt

mind-mind szívemig hatolt

de ma már, mindez nem számít

repíthettek az ég felé

vethettek szörnyeim közé

tehettek bármit

a megkövült férfihormon

megpecsételte sorsom

mi porladásig kábít