Isten, Halál, Szerelem III / III.

A Szerelem

                 A három, engem leginkább foglalkoztató, s véleményem szerint a világot is mozgató téma körüli eszmefuttatásom, vagyis az Isten-Hit, az Élet-Halál, és a Szerelem-Vágyak kérdése közül, nem véletlenül maradt harmadiknak, a talán meglepő módon a legkomplikáltabb, a Szerelem. Ez a mindent felülmúló, mindent túlélő, minden felett álló, mindennél megmagyarázhatatlanabb, e legmélyebb, és legmagasztosabb, ez az értelem legfelsőbb szintjén értelmetlen, mindent vivő, csak nekünk megadatott misztérium, melynél nincsen elképesztőbb e létben, s mely mind térben, mind időben túlmutat az előző kettőn!

                Ha az élet értelmét keressük, élni, embernek lenni, megélni a fájdalmat, a mélységeket, a magasságokat, akkor nagyon-nagyon fontos része, az érzelmeink kiteljesedése. Sokak nagyon könnyedén bánnak ezzel a szóval. Állítják, könnyen esnek szerelembe, azt gondolják, x alkalommal voltak már szerelmesek. Ezek az emberek nem voltak még valójában azok sosem. Azt hiszem, talán a magyar nyelv is, minden szépsége, színessége mellett is, túl szegényes ennek kifejezéséhez. A szerelem, vagy a szeretet sok formájáról beszélhetnénk, ahogy a barátságéról is. Rengetegen tévesen használják ezeket a kifejezéseket. Dobálóznak a barátság szóval, ami pedig szintén, sokkal-sokkal mélyebb, sokkal több, mind a „lightos” ismeretség, haverság. Állítják, hogy mennyi barátjuk van, pedig aki azt hiszi, hogy egy vagy két igaz barátjánál több adatott az életében, annak egy sincs! Sőt, fogalma sincs, hogy ez a fogalom mit jelent. Ugyanez a helyzet a Szerelemmel.

                Rengeteg féle szintje van a szeretetnek. Könnyen összekeverhetjük a vágyat, a szexuális felindulást, a birtoklási vágyat, a férfiúi dominancia vágyat, a női kapaszkodást, a kétségbeesést, a párkapcsolatra való kényszeres rászorultságot. Ezt mind-mind hajlamosak az emberek összekeverni. Nem is tudom, a szeretet fokozatait, hogyan fejezhetnénk ki a magyar nyelvben? Kedvelhetsz valakit, majd akár „lájkolhatod” őt, legalábbis jobban, mint az emberek többségét, majd eljuthatsz egyfajta szeretetig, egy jó szándékig a másik iránt, és csak valahol ezután jó néhány lépcsőfokkal, ahogy haladunk fölfelé, ezen a hatalmas hegyen, a magasban elveszve a felhők között, egyszer csak felérünk az őszinte szeretet szintjére. Ez már ritka, ahogy a levegő is ebben a magasságban! Sokszor el is bizonytalanodom, hogy mennyire is van ez jelen a mai világban? Ez a szint már nem számító, nem viszonzást váró. Hiszen a legnagyobb önzés, önzetlennek tűnni, mert akkor cserébe, azt várjuk el, hogy szeressenek minket! Ennél nincsen önzőbb, aljasabb, az ember kicsinyességét felfedő viselkedés. Megpróbálni megvásárolni az érzelmeket, be nem vallottan, titkoltan, hátulról mellbe. Néha azt gondolom, hogy az önzetlen szeretet, Teréz anya, Gandhi, és még talán néhány, az ő szintjükre jutott névtelen ember csodáján kívül, fel sem lelhető. Csak nézzünk magunkba! Mennyire is vagyunk önzetlenek? Csak nem hazudunk önmagunknak!? Reméljük! Önzőek, számítóak, ösztönösen önfenntartóak kapcsolataink.

                Az említett, felhők közé tartó lépcsőn, komoly foghíjjak vannak. Elvesztek a legszebb fokok. Csak elménk kreálmánya, hogy ez végigjárható, de jó ebben hinni, szükség van erre, már csak tudatunk teremtő erejében bizakodva is! Viszont ha tovább akarunk haladni, a fellegekbe burkolózott szentély felé, akkor keresztül kell jussunk, ezeken a hiányzó részeken. Ezzel nem lesz gondunk, mert ezen a szinten már szárnyakat kapunk, és könnyedén rebbenünk át az elképzelt, és az el sem képzelt fokokon is. Ezért van az, hogy innen már a többi ilyen megfoghatatlan. Aki efölötti dolgokat él meg, az már távolról sem áll két lábbal a talajon, s magasról, igen nagy zuhanást lehet produkálni. (Vigyázat lent, a tetőn dolgoznak!) Elkezdünk valakire jobban vágyni, nagyon szeretni őt, s ha létezik is az önzetlen szeretet, az önzetlen Szerelem már biztosan NEM! Átrebbenünk néhány lépcső romjai felett, a magaslat felé törünk, és elhisszük, hogy szerelmesek vagyunk. Imádjuk a „célszemély” minden porcikáját, testi-lelki valóját, s megmagyarázhatatlan fonódunk össze. Ez gyönyör, ez fantasztikus élmény, ez jobb mindennél, ez drog!

                Ha te valaha, könnyen túl tudtál lépni rajta, ha el tudtad fogadni, hogy vége, hogy a szerelmed nem téged szeret, vagy ki tudtad mondani, hogy szeretlek, majd azt, hogy vége, akkor az, nem szerelem volt. Az valami más volt. Csak vágy, csak valamely fent említett gyarlóság. A Szerelem sajnos, életfogytig fáj! A Szerelemnek semmi köze az értelemhez, és semmi köze a barátsághoz, vagy a szeretethez. Ne hitegesd magad ezzel! Megtagadhattad párod, de akkor az nem szerelem volt, ha elmúlt a láng, akkor az nem szerelem volt, ha azt mondod, maradjunk barátok (No ez a legviccesebb!), akkor természetesen az NEM szerelem volt. S ahogy igaz barát sem lehet az életed során több mint egy vagy kettő, az igaz Szerelem sem találhat rád, csak egyszer, esetleg ha végtelenül kiszemeltek maguknak az égiek, akkor kaphatsz talán még egy repetát, de feltehetően csak évek múltán, rálátásból fogod tudni eldönteni, hogy mi is volt egy-egy kapcsolatod, hogy Szerelem talált-e rád, vagy valami más!? Míg ott vagy, elvakít a vágy, a szenvedély, majd a csalódás.

                Váratlanul, megmagyarázhatatlanul érkezik, mindent elsöpör az útjából, a fellegekbe repít, majd mikor elszakítanak tőle, kitépi szárnyadat, szabadon hagy zuhanni, s amit megélsz, sokkal inkább rokon a vérengző őrülettel, a szenvedélyes gyűlölettel, mint az ártatlan, végig simogató szeretettel. Annak ellenére, hogy az életem, a lelkem, a lényem szakadt darabokra ebben a viharban, úgy gondolom, meg kellett éljem ezt az érzést! Már csak a törött cserepeken lépkedek mezítláb, topogok a sötétben, nem találva az utat. Belém hasít, vérzik, minden egyes emlékszilánk. Lelkek egybeforrása, s az égiek játéka mindez, mely sehová be nem sorolható. Olyan mint egy láthatatlan, halálos kór, és ellenállhatatlan drog egyben. Azt hiszem, ebben felőrlődni, a legszebb öngyilkosság!

               

                Élhetsz vakon, laposan, élhetsz elhitetve magaddal, hogy boldog vagy, élhetsz a modern nőietlen-nőisség szingli tagjaként, kifacsarodott értékrendű netes ismerkedési oldalak eggyel többen vagyunk középkorú tagjaként, elhitetve magaddal, hogy nem préda vagy, hanem vadász. Azt gondolod, hogy az érzelmeidet óvod, de így elvesztesz mindent, amit csak elveszteni nőnek ellehet. Megteheted, de ne feledd, hogy generációtokon keresztül szűnik meg létezni a nagybetűs Nő! Elveszejtitek! Diktáltok, és ehhez hozzáalacsonyodik a férfi. Ocsmány, alantas, egymásra vadászó hímek és nőstények leszünk. A harmincas, negyvenes szinglik, tele fájdalommal és sebekkel, tele hazugsággal, önámítással, sorban állnak az újabb sérülésért. A krémjük az vallja, én ezt így akarom! Ez nekem így jó! Megkapom az ágyban azt, amire szükségem van! Elveszem! A többi nem számít, leszarom. Körülbástyáztam lelkem hidegséggel, bagófüstbe burkolózom, óvom magam, rutinosan előadott, élőhalott párzó mozdulatokba karmolom magam… mert az Jó!

               

                Én azt gondolom, nem kéne a túlélésre játszanunk! Hagynunk kellene, hogy széttépjen a vihar! Nem az olcsó, hétköznapi csalódásokban őrlődni fel, hanem lángolni a valódi Szerelemben, és CSAK abban! Élhetünk a kérdéseket elkerülve, vagy támadhatjuk az Istent. Kezünkbe vehetjük saját Halálunkat, megélhetjük a pusztító Szerelmet, a túl nem élhetőt. A mi választásunk, a mi életünk!

                Én, a magam kicsiny teremtmény módján, csak annyit remélhetek e földi létben, hogy magam véshetem, büszkén, az olcsó, gyalulatlan fejfámba, hogy ez az Ember felvállalva magát, egyenes gerinccel volt gyarló, perverz, őrült, és nyílt tekintettel nézett, rezzenéstelenül, nem holmi ijedt játékszerként, az Isten, a Halál, és a Szerelem szemébe!

Isten, Halál, Szerelem III / II.

A Halál

                A rettegett Halál! A mumus! A jaj Istenem, csak had éljek még tovább, tölti ki az emberek többségének mindennapjait. De MIÉRT? Élet vagy Halál? Az átlagember végtelenül lapos életet él. Csak egy kisebbik része jól, jó módban. A nagytöbbség, ahogy mondani szoktam, tengeti „életét” a „mónikasó” és a „csavargyár” között. Megissza a magáét, megnézi a meccset, elhiszi a tévének a híreket, mert az akkor úgy van, aztán jól megveri az asszonyt, mert kielégíteni már nem tudja.

                Akkor miért is lenne kár? Nézzük a művészeket, az intellektueleket, az "értékesebb" embereket. Hozzájuk gyakran közelebb áll a depresszió, vagy éppen az élet oktalan igenlésének elutasítása, mint az egyszerűbb lelkekhez. Éppen hozzájuk! A kellő intelligencia, a kellő érzékenység, mind-mind, efelé taszít.

                Föl sem tenni a kérdéseket mindig egyszerűbb, ahogy már említettem korábban. Vagy pusztán csak rábiccenteni, hogy nincs értelme az életnek. Éljünk így! Menjünk „buuuulizni”, amíg és amennyit csak lehet! Igen, ez is egy felfogás. Aztán vannak, akik kellőképpen gazdagok, ezért lehetőségük sokkal több, mint a nyomorgóknak, a hónapról-hónapra tengődő melósoknak. Így van. Álomutazás, jet-ski, igényes kurvák, drága italok, bungee jumping, tőzsde, fű, kokain, vastag szivarok, orgiák… és aztán? Aztán ugyanúgy ott jön a kérdés, mikor ezekben kiégett! Vagy nem. A pénz egy darabig boldogít, igen! Sokkal több megélhető lehetőséghez jutnak az életben, de a valódi kérdésekre ettől nem fognak választ kapni. A magány, a depresszió, a nyugtalanító gondolatok ellen egyszer csak nem lesz orvosság, nem ér tovább a takaró.

               

                Ahogy nagy kedvencem, Shakespeare Nagy monológja szól, melyek mindenki által ismert sorok: „Lenni, vagy nem lenni”. Hát valóban, ez itt a kérdés! Aztán így folytatja: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri, balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?” S már, e klasszikus által, témánál is vagyunk. Mi ér többet? Élni az életünket, vagy belátni értelmetlenségét? Reflexből reagál erre az emberek többsége, akármilyen nehézséget követően is, hogy „de hát élni kell”, „de hát majd lesz valahogy”! Hogy is lesz? Most nincsen „csavargyár”, esetleg holnapra lesz? Vége lett a „mónikasónak”? Biztos lesz majd másik! Igen, ezek nagyon-nagyon fogós kérdések! Talán! Vagy mégsem?

                Egy elmélet szerint, ugye mint tudjuk, elméleteket gyártunk, csípőből, alaptalanul, mert ezt imádják az emberek, s a legjobb mikor ezt már kijelentő módban tálalják, ahogy jellemző ez sok vallásra, szektára, a világot leegyszerűsíteni próbálóakra… szóval a kedvencem, hogy az Élet, egy iskola, az öngyilkosság gyávaság, menekülés a probléma elől! No igen! Eszembe jut erről a ló esete, amelyik a megvásárlását követőn közvetlenül, nekimegy a falnak. Erre a vevő felháborodottan kiált fel, hogy „De hát ez a ló vak!”. Erre az eladó: „Á dehogy! Csak bátor!” Lehet így is. Neki mehetünk a falnak, oktalanul, vagy esetleg lehet egy kicsit távolabbra nézni. „Neadjisten”! Hová is tartunk? Tartunk-e a valahová, s mivé is válunk? De térjünk vissza… iskola az élet. Ha hiszünk a reinkarnációban, és nem oldjuk meg a problémáinkat, újra meg újra szembesülnünk kell velük. Nem lépünk szintet, nem jutunk el a fejlődés következő lépcsőfokára. Tehát küzdjünk! Fogadjuk el azt, hogy baszakodnak velünk! Fogadjuk el, hogy szar az életünk! Persze ha egyáltalán ez a kérdés felmerül bennünk. Reménykedhetünk talán, ezen elmélet okán, hogy így juthatunk át, e probléma tűfokán.

                Csak a példa kedvéért, tételezzük fel, hogy mégsem így van, és vázoljunk egy másik, hasonlóképpen haszontalan elméletet. Véleményem szerint ugyanannyi létjogosultsága van, mint az előbbinek. Legyen az életünk egy iskola. Legyen ez a sok szívás egy feladvány. Ha elénk teszik a szartortát, ugye a másik elmélet szerint, illene elfogyasztanunk. Alternatív elképzelésem szerint, én nem fogyasztanám el a szartortát, bármilyen csábító is! Feltételezem, hogy jó osztályzatot, nem ezzel kaphatok ebben az iskolában. Feltételezem, hogy a feltett kérdésre, a jó válasz az, hogy ez nem kell nekem! Képzelt iskolámban a jó tanuló azt mondja, hogy NEM! Nem kívánom az életemet ebben a nyamvadt formában élni! Nem ez az, ami méltó hozzám, ami a felsőbb énem kiteljesedését lehetővé tenné. Van egy gyarló porhüvelyem, vannak vágyai, s van lehetőségem ezt kiszolgálni, kivárni, hogy megöregedjek, elsorvadjak, hogy együtt éljek gyávaságommal, és húzzam, amíg lehet. Igen, ebben az elméletben nem az öngyilkos a gyáva, hanem éppen az, aki ragaszkodik nyamvadt kis életéhez, mert fél attól, hogy a sötétség, az ismeretlen következik utána.

               

                A feltett kérdés: Le KELL-e élnünk az életünket? Meg kell-e oldjuk, a ránk mért szivatásokat? El kell-e fogyasztanunk az elénk tálalt ízletes szartortát, vagy sem? A klasszikus iskola szerint, egyértelmű a válasz: IGEN! Éld végig, nyeld le, fogadd el, küzdj, és bízva bízzál!

                Hááát, az én kis kisegítő iskolámban, nem ilyen egyértelmű a válasz! Sőt! Mi van, hogyha a tanár által várt, ötöst érdemlő kitűnő válasz, a lecke megfejtése éppen az, hogy én nem alázom tovább magam! A lényem, a lelkem, ennél többet ér. A megfejtés az, hogy NEM folytatom! S talán, dicsérettel várják a másik oldalon, azt, aki végre meg merte hozni a döntést. Aki pedig nem, az elsorvad a „mónikasó” és a „csavargyár” között, hatvan, hetven, nyolcvan évesen, szép lassan enyészik, a nyomor nyugdíja, a betegségek, és az ágytála mellett. S jutalmul, ugyanezt kapja majd újra, meg újra, meg újra. Az öreg Shakespeare is pont ezt fejtegette, ahogy már sokan filozófusok.

                Felháborítónak tartom, mikor gyengének neveznek egy öngyilkosságot elkövetőt. Tudjátok, szabad akarat! Szabad akarat élni, szenvedni, szabad akarat jobbra, vagy balra menni, szabad akarat bűnözőként élni, vagy éppen az életedet mások megsegítésére szánni. Szabad akarat bálnákat mészárolni, vagy gyerekgyilkosnak lenni, szabad akarat pedofil papnak lenni, szabad akarat katonaként embert ölni, szabad akaratból politikusok gusztustalan döntései nyomán. Szabad akarat gyermekeket szülni, egy bizonytalan világra, mert az olyan szép. Szabad akarat hazugságra tanítani őket. Jóindulatból persze! S ugyanúgy szabad akarat kellene hogy legyen, hogy bárki, a saját életének véget vethessen. Mégis ezt üldözik a legjobban, ezt ítélik el. Hogy miért? Túl félelmetes nekik! Ijesztőbb bárminél! Az, hogy egy ember, e felett, SZABADON dönthessen!? Bár, ha egy kicsit keletebbre nézünk, vallások, kultúrák, ideológiák terén, akkor azért sokkal közelebb áll az elfogadhatóan választhatóhoz a Halál. Sokkal természetesebb, mondhatni ember közelibb, talán még tiszteletre méltó is adott helyzetben.

                Egy régi kedvenc sci-fimben van a gondolat, hogy egy társadalomban az idősek, akik már nem tudnak vadászni, gondoskodni magukról, egy szertartáson felkínálják magukat, a halálukat kívánják, s ezért egy nagy bunkóval, a legnagyobb tiszteletadás mellett, jól fejbe csapják őket. Hiszen már csak terhére lennének a közösségnek, eljött az idejük. Azt hiszem, sokkal több önkritika kellene az embereknek, hogy rájöjjenek, hogy eljött az idejük, hogy nem tudnak több érdemit tenni ebben a világban, ebben az életben! S talán a lelkük előrébb jut a sorban, feljebb a lépcsőn, ha önnön belátásuk révén, tartással szállnak ki a játékból. Én ezt nem gondolom depresszívnek. Úgy vélem realitása ugyanannyi, mint bármely más elméletnek, de sajnos van olyan az életben, hogy az embernek nincs elég bunkója… vagy köve!?

               

                Természetesen, ha van még mit tenned a Földön, ha úgy érzed, van még mit megélned, ha előtted álló utad van, ha be nem teljesített élethivatásod van, ha okkal magad elé tűzött célod van, akkor MÉG nem jött el a te időd. Nem kell ezt sürgetni. Amit én hiányolok, hogy tömegével vannak, akik soha nem jutnak el az önkritikának az általam elvárhatónak vélt szintjére. Sok nemes megélnivaló van, ez tény. Sok cselekedet, még ha értelmetlen is, azt hiszem, létjogosultsággal bír. Ahogy a partra sodort tengeri csillagok története is szól, mikor meglátja őket egy pár, s egyikük odarohanva felkap egyet, és rohanni kezd a tenger felé vele, hogy mentse az életét, mire a párja utána kiált, hogy miért teszed? Mit számít az az egy, hisz olyan rengeteg van, nem tudjuk megmenteni mindet! Erre a másik: Igen, tudom, de ennek az egynek igenis számít!

                Azt hiszem, a nemesebb út, ennek a segítő kéznek lenni, emberként tapasztalni meg, a ránk kimért mélységeket, magaslatokat, DE tudni időben, békében, csendben, és kellő tartással zárni le, saját történetünket.

Isten, Halál, Szerelem III / I.

Az Isten

                Sokunk dilemmája, örök kérdése, támasza, mankója, a hit, a vallás, az Isten. A keresztény vallás alap tézise, hogy bűnös vagy. Alapja, hogy már elcseszted, aztán próbálkozz ezt helyrehozni. Elküldte nekünk a Fiát, hagyta, hogy megöljék, és legyen emiatt életfogytig bűntudatunk. Isten teremtett minket olyannak, amilyenek vagyunk, de azért legyen ez a mi hibánk! A szabad akarat az, amit ilyenkor sokak emlegetnek, jogosan, de térjünk vissza az alapokhoz.

                Van-e egyáltalán Isten? Ha közel áll hozzánk a gondolat, hogy a világban okkal történnek az események, esetleg szándékkal, hogy többek vagyunk, mint testi létünk, hogy az emberi szellem, egy sokkal magasztosabb dolog, mint egy porhüvely, ha egyáltalán belátjuk, hogy energiák vesznek minket körül, örvénylenek, hogy magunk is azok vagyunk, és hogy minden folyamat valahonnan valahová tart, akkor kellett, hogy kezdete is legyen. A kezdet pedig mi okból történt? Pusztán egy véletlen? Nincsenek véletlenek! Valaki el kellett indítsa ezt a folyamatot! Nem feltétlenül egy fényben úszó, fehér csuhás, vén, szakállas férfi, de valaki el kellett, hogy indítsa, és ezt (Őt) akár nevezhetjük Istennek is. A folyamat kezdetén, pusztán csak reálisan végiggondolva, mielőtt kialakult, ami kialakult, ha hiszünk az evolúcióban, ha nem, egy teremtő akarat, egy formáló kéz, egy indító szikra, valami kellett, és ezt (Őt) nevezhetjük akár Istennek is.

                Ezt megelőzően, egy minden polaritástól mentes űr, a nihil, a semmi tengere felett, csak Isten teremtő lelke lebeg. Ez a béke állapota. Miért is bontanánk ezt meg? Talán sokan ebbe is vágyunk vissza! Ellenben a mi Istenünk nem bírt magával, teremteni vágyott. Bármifajta elméletben is hiszünk, ez a teremtő akarat, az idézőjeles semmiből, létrehozott valamit. Ez a szikra, elindított egy futótüzet. Ez a kéz, megformálta az alaktalan, élettelen agyagot. Persze értékelhetjük ezt, s büszkék lehetünk a teremtésre. Akár hét nap alatt, akár máshogyan, milyen csodálatos dolgokat alkotott. Az emberi lény, az emberi szellem, a művészetek, a gyönyörű hegyormok, a tengerek, a szépséges Nők, álmokat megvalósító lehetőségek, beteljesíthető ambíciók végtelen tárháza, s most itt szándékosan nem sorolom fel a rengeteg negatívumot. Pusztán csak gondoljuk végig, hogy ezen pozitív dolgok létrejötte, a végtelen béke és nyugalom állapotából, valami anyagit, létezőt, pozitív előjelűt kreált. A világban viszont minden az egyensúlyra törekszik. Minden próbál a legbiztosabb pont felé haladni, megtalálni a nyugalmat, legurulni a lejtőn, elcsendesülni. Minden megbontott béke, követeli az ellenpólusát, és hát, kinek is kéne ezzel jobban tisztában lenni, mint Istennek!? Mégis megtette, amit megtett! Kibillentette a libikókát az egyensúlyából, letaszítva az épp ott játszó békét. Isten pusztán önös vágya, saját öröme, teremtő késztetése által, elkövette az első bűnt! (Tehát nem az ember!) Megalapozta minden létező baj forrását. A természet egyensúlyra törekvéséből fakadóan, azóta is, minden pozitív, minden jó, megköveteli az ellentételezését is. Minden visszaüt, visszabillen, visszaesik. Isten, a balga jóakaratával, kibillentette egyensúlyából a világmindenséget! Lehet, pusztán csak mert játszótársakra vágyott. Ő egy hatalmas gyermek, aki a tiltott játékkal matat, s boldogsága felhőtlen, míg észre nem veszi, hogy felgyújtotta a házat.

                A gonosz, az örök kérdés, az örök számonkérés, mi bűnt követtünk el, bocsánatért kell hát esdekeljünk, meg kell bánjuk bűneinket. S miért is mi kezdjük? Isten bocsánatkérése hol marad? A teremtéskor feltételeztük a semmit, a békét, Isten lelkét a semmi tengere felett. Ott volt az Ige, a teremtő akarat, a puska a színpadon. Hát el is sült, és alkotni kezdett. Akkor honnan máshonnan is jöhetett volna a gonosz, az összes rossz a világba? A mocsok, az aljasság, az árulás, a megcsalás, a fájdalom, a betegség, a háborúk, a gyűlölet? Az egyetlen logikus válasz, mindez Istenben, mindig is létezett. Hiszen belőle fakadt, ahogy annyi szép, és jó. Nem volt külön kis polc, nem volt külön mellette az alattomos kisördög. Mindezek csak későbbi találmányok. Ő volt csak ott! Belőle fakadtak a hegyek, a tengerek, a férfi, a nő, a jó, ahogyan a rossz is. Ahogyan minden gyűlölet, mocsok, és minden bűn is.

                Kérdem én, tisztelt bíróság, mi alapja ezek után, bármifajta számonkérésnek? Belőle fakadt, a kezünkbe adta. Él a szabad akarat, valóban, viszont a szabad akarat nála is ott volt! Esetleg nem kellett volna belátni, hogy létrehozni Barbit és Kent, nem is olyan vicces, ha ezzel együtt létrejön, a sok gonosz is! Talán bölcsebbnek kellene lenni annak, aki világokat lát neki teremteni. Az pedig már végképp vicc, hogy valaki saját hibáit kérje számon, máson!

                Nem! Azt hiszem, ne feltételezzük, hogy pusztán egy bohóc lenne Isten, de mindenféleképpen gyermeteg lélek! Így feltehetően azok is teremtődtek az Ő mintájára, akik ehhez hasonlatosak. Tudjátok, boldogok a lelki szegények, övék a mennyek országa. Hogy miért? Mert ők fel sem teszik a kérdéseket. Hisz így lehet sokkal boldogabb az életed. Nem keresve válaszokat. Ha megmaradsz birkának, vagy éppen áldozati báránynak. Természetesen itt csak okoskodásról, emberi elméletekről beszélhetünk, mivel Istenről bizonyossága nincsen senkinek. Még ha néhány ember, aki egész életét ennek áldozta, már látomásokkal is bír, és ezeket megélni véli, valójában ez nem adatott meg nekünk, hisz Ő rejtőzködő típus.

                Egy kedvenc sztorim szerint, mikor felkerül egy ember az Úr elé, sírva hullik térdre, és kezd szabadkozni. Bocsáss meg Istenem! Tudom, hogy ezt tettem, meg azt tettem, de hát nem akartam, és hát az azért történt, mert... és így tovább. Mire Isten a szavába vág. Tudom fiam, tudom, ne is folytasd, hisz én látok mindent! Láttam minden hibádat és bűnödet, de láttam mindezek okát is. Láttam mit miért teszel, és megértelek. Látom a jó oldaladat is, így nem is tudnálak megítélni, csak fiamként megérteni. Viszont a rossz hír az, hogy mindenképpen döntenünk kell, hogy mennyország, vagy kárhozat, és ezért egy emberekből álló tanács elé kell járulnod, akik lesznek hivatottak ítélkezni feletted, a földi cselekedeteid alapján... Ez egy nagyon szomorú vicc, amiben sok minden benne van.

                Istenünk álláspontját persze nem ismerhetjük, de olybá tűnik, valahová el is bujdosott, látva, mit is hoztak ki mindebből az emberek. Miközben embertömegeknek ez a támasz, a kapaszkodó, a kis korlát a mozgássérült WC-ben. Rendkívül elgondolkodtató, hogy milyen hisztéria követi mindezt. Ha az ember ennyire elveszett, akkor viszont itt már komoly gyártási hibáról beszélhetünk, és mégiscsak elő kéne vennünk a gyártószalag készítőjét, ha még él szegény egyáltalán. Nagyon remélem, hogy tévedek, de azt gondolom, hogy csak bábuk vagyunk, és Isten remekül mulat ezen a balga játékon, ami itt folyik. Ez tudom, meglehetősen rosszindulatú feltételezés lenne, viszont megmagyarázná minden további bűneinket.

                Mindenki tele van sérelemmel, fájdalommal, mindenkinek meg van a maga keresztje, nekem is, és igen, felnőtt emberként el kell vinni a balhét! Fel kell vállalni a cselekedeteinket! Ez így van! Ez jutott nekünk itt a földi létben. Viszont ha egyszer ott leszek, Isten előtt, egészen biztosan, hosszan a szemébe nézek, amiben benne lesz minden megvetésem, sajnálatom, gyűlöletem, és minden megbocsátásom is gyarlóságáért.

                Persze megbocsátóbb vallások is vannak. Sokféleképpen járják körül Isten kérdését. Sokak szerint bennük lakozik, vagy a természetben. Vagy éppen, pusztán csak felügyeli, a ventiláló körforgásban, lelkük újra meg újra megtisztulásának folyamatát. Az ember elméleteket gyárt, Isten pedig rejtőzködik. Az ember elköveti a bűnöket, Isten szintúgy. A valódi kérdés pedig a lelkünk. A lelkünk felsőbbrendűsége! Az életünk értelme, a halálunk értelme, s az életünkben megélt szenvedélyek értelme. Mindezen kérdések persze megválaszolhatatlan mozgatórugóként nyikorogva ringanak matracunk mélyén.

                Egy biztos, én nem kértem senki áldozatát a bűneimért! Végképp nem kértem, hogy egy embert, egy keresztre szegezzenek miattam. Legyen ez annak a bűne, aki elkövette, elrendelte, megengedte, nekem megvannak a sajátjaim. Aztán, majd találkozunk a kasszánál!

7000 Köszönet! ;-)

Túl a 40.-en, túl sok mindenen, s szintúgy túl a 7000.-en!

Hálás köszönetem minden olvasómnak!

Remélem még maradék földi életemben ennél érdemibbel is megajándékozhatlak Titeket!

Andante

/ Nagyon-nagyon-nagyon lassan... /

nyirkos szavakon lépdelek
agyam repeszei körött
gyilkos homály ölel
Anyám hulló levelei között
csapong gondolatom feléd
átsuhan
rebben
riadt
ásító szavad
fedetlen tetők közt lépdelek
nem érintek talajt
teliholdam rejtőzik
felhők fedik útját
testem e léggel telik
gyarlón tekint körbe
nem hajt már a vágy
nem
nem csalhatsz tőrbe
csillagok fénye
sár
avar alattam
nem
utad nem az én utam
fénylő éjszakám
nászi ágyam
ringató éjszakám
meghaló forróság
rideg való
újra
csókollak Téged
szád
a szád érintése
mindenem a fényed
a csillagod
az utam
mindenem, hogy megmutasd
fürtjeid közt veszhessek
zuhatagom légy
útvesztőm
s ne találjam a kiutat
a kutat
melybe löktek, oly régen
hol csak egy csillag vetül rám
csak egy csillag
Anyám
körmöm mélyesztem
szakad, vérzik
reccsen
szörnyeteggé lettem
ki vágyom a kútból
harapni kebled
elveszni a kéjben
s lépni
tovalépni az éjben
repüljünk együtt
repüljünk a csillagok közt
legyünk csillagok magunk
hagyjuk hátra a földet
gyarló magunk
szálljunk
szippantson fel Napunk
öleljük fényét
s legyünk eggyé vele
testébe fogad
felemészt
meggyógyít
újjászül bennünket
teljességében
ismeretlen ismerősök
elvakulva a fénytől
az elvakító
ránk váró Ősök
ne engedd el kezem
bűnös, bűzös
mocskos létem
csak Téged akar kedves
s elveszni a messzeségben
oly távol már a Föld
oly távol kékje
oly távol már
minden gyarló szenvedélye
tiszták vagyunk
megtisztulva égünk
hamvaink az égé
s égésünk hamván
létünk beteljesül
egyesülve
hamvadva
tengerünk áldott
enyészetbe merül