Tiszavi-rágóm

1.

Sandy izgatottan túrt rakoncátlan tekergő fürtjeibe. Kényszeresen újra számolta gyűrött dobozában, a maradék, még mindig két szál cigarettáját, s már alig várta hogy rágyújthasson, hogy a Keletibe érjen a vonat, s hogy végre ráhathasson, Ő! A reményteli, az oly rég vágyott. Randi volt ez, flegmán, lazára szervezve, mintegy a véletlen sodorta, pusztán, s némiképp prosztón, de főként a belelohalástól tudatosan megfosztón.

Leszállt, remélt, gyújtott, s térült, míg csak nem fordult. Nem fel, s nem jobbra, csak éppen vissza. Majd ismét.
Telefon csörr, kéz remeg, szív dobban, vér tódul, hit koldul, füst kifúj, szexin búgó telefonhang elő.
- Sorry kések! (Mit is remélek!) Tudod, valami közbe... de mindjárt ott. (Pofán vágott szívpislák itt.)
- Oké, várlak! Kisétálok addig, ott leszek ahol a part, és a hó szakad.

Noé épp munka, csajozás, és dugó közben. Pirosnál indul, lépésben. SMS, üvöltő zene, előtte fékező mazsola, és csattanás. Gyorsan kiszáll, ahogy a megdöbbent sértett is. Gyorsan elnézést kér figyelmetlenségéért, és konstatálja, hogy nem történt látható sérülés. Udvarias mosoly, határozott fellépés, s inkább tanácstalanul nem keresve a bajt, mint megnyugodva ül vissza a szenvedő fél, s halad tovább dolgára.

Pár perc múltán, megkésve bár, de törve csak kissé, egy újabb klisé. Első randin, udvariatlan, hirtelen felkapósan, épp csak odabiccentősen, mellé hemperedősen kezdődik ez a bjutiful friendsip.
Bagó szagú fürtök csiklandják Noét két gyors puszi erejéig, s már a forgalommal is foglalkozhat, s adhatja elő lazán. Hisz, hogy is máshogy. Lapos, méltatlan társalgási kísérlet, két művész lélekhez mérten, de hisz nincs is ebben, semmiféle érdem.
Az IKEA parkolóba fordulának, gazdaságos fajta, méla honfitársak legelésznek rajta. Kigondolta Noé, hisz praktikus a lelkem, útba esik az intézmény, hol mégis fedél alá hozhatóak ők így, spontánban, a tömegben ketten.

Semmitmondó szavak tekeredtek nyakukra, s udvariassági körök, de hamar látta a Csábász, hogy kapható a Kedves, s csak akarásán múlik, hogy meddig, s miként szökkenhet szárba ez a neten elvetett magocska. Tudta, Sandy szerelmes lett már belé, beszélgetéseik, írásai kapcsán, de azt is tudta, hogy ebből nagy Ő történet, részéről nem fog kerekedni.
Mégis a vadász jogán, a felkínálkozó vaddal végig kell játszani. Talán tiszteletlenség is lenne hagyni elkocogni a büszke szarvast, mikor már belekacsintott cinkosan a célkeresztünkbe.
Hát egy óvatlan pillanatban, miközben halaszthatatlan telefonját intézi, hisz mint tudjuk munkaidőben zajlik történetünk, a mással beszélgetés falán keresztül, fürkésző, mély pillantással ajándékozza meg Sandyt, majd a kimerevedett valóság képernyőjén nyúlva át, ráteszi kezét a lány, ártatlanságában egy pillanatig rebbenni vágyó kezére. A pár perces telefon, a pillanat, óráknak tűnik számára. Tekintetük elvész, valamely titkos dimenzióban. Szíve kalapál, tenyere izzad, agya kattog. Akarta, de nem hitte, vágyta, de lemondott róla, belevágott, s most úgy tűnik mélyen, és sajnos magába.

Döbbent csend.
- Ezt most miért kellett? Most teljesen összezavartál!
- Miért? Nem esett jól? Nem erre vágytál Te is?

Csendben sétáltak ki az áruház étterméből. A lány agyában harangok szóltak. A fiú kihúzta magát, érezvén: Igen! A célkeresztbe állt, és elegánsan, egy lövéssel terítettem le, ahogy illik!

2.

Hosszas kivárás, várakoztatás, kivárakoztatás, kivéreztetés, újraélesztés, újjá reménykedtettetés, tettetés, eltemettetés, elkedvetlenedés általi halál után... kéz a kézben...
A Tisza-parton mit keresek?

Ölelésbe fulladt kettejük csatája. Hisz láttunk már ilyet. Mikor oktalan, ösztönös, kitöltő, kikötő, az ár után, áll két test, s kettő vágyik, sodródva kuszán. Elvesztek az árnyékok, a fények alatt, nem látszottak a járókelőknek, s nem számított semmi gondolat. Mélyen egymásban, a nyilvános sétányon, szemérmetlen keresve gyenge pontot a másik, szintén kereső, verdeső magányon.

Sirályok, remények, útpadkák, felhajtott sörök, elhajtott kételyek, sodort, és elszívott vágányok.
- Jó lenne ha felmehetnénk hozzám! Kívánlak!
- Akkor tegyünk úgy!
- Nem lehet! A lakótársam... tulajdonképpen az ő lakása. Nem venné jó néven.
- Csak lakótárs?
- Persze!! Oda van a verseimért! Csak ezért segít! De próbálok elmenni, melót, lakást keresni!

Szótlan lépkedtek az állomás felé, miközben Sandy telefonja csörrent.
- Jól van! Oké! Hagyjál! Majd megyek! Az állomásra. Senkivel. Sétálok.

- Pár perc van még a vonatig. Gyere, sétálj ki velem odáig.
- Oké!

A lány minden pillanatban kereste a lehetőséget hogy bújjon, hogy érezze az újonnan felfedezett férfit.
- Mondd csak, biztos nincs köztetek semmi a lakótársaddal?
- Persze hogy nincs! Bélával? Undorító is lenne. Ez az igazság. Soha nem is volt, és nem is lesz! Csak most nem volt hová mennem.
- Ez akkor is gáz! Ő biztosan szeretne többet! Férfi. Nem Teréz anya.

A vasúti aluljáróban egy férfialak tűnt fel, sietős léptekkel haladva feléjük. Sandy riadtan dobta el Noé kezét, s rémülten nézett körbe, keresve a menekülés útját... Nem találta!
Béla pár méterre állt meg tőlük, szikrázó tekintettel.
- Te mi a csudát keresel itt? - kérdezte Sandy.
- Hogy mit? Téged... Titeket! Na mi van? Ez az új kanod? Akkor menjél is hozzá lakni! Tudod Te, hogy ő eltartatja magát? - fordult Noéhoz.
- Szia! Noé vagyok! - nyújtott kezet, mely nem nyert fogadtatást.
- Menj haza! Majd megyek, és megbeszéljük!
- Hogy képzeled ezt? Remélem nem az én lakásomban dugtatok!? - vágta csípőre sértődötten kezét Béla, Forrest Gump közlegény gyengébb pillanatait idézve elénk.
- Szerintem lesz mit megbeszélnetek! - mondta Noé.
- Menj már haza! - kiabált a lány Gumpnak.

Noé már Pesten ült a villamoson, mikor Sandy hívta.
- Kidobott! Nincs hová mennem! Felülök az utolsó vonatra és akkor még ma este fel tudok menni Pestre. Aztán hívom barátnémat... vagy.... alhatok nálad? Csak ma? És nem is tudom mivel kell közlekednem ha felérek a városba...
- Na ez szép! Gyere! Eléd megyek az állomásra!

3.

- Az a baj, hogy tudom nem számíthatok rád, de mégis vágylak! Utállak ezért! - mondta a lány, fejét a fiú vállához fúrva.
Zenét hallgattak, füvet szívtak, ittak, szeretkeztek, ostobaságokat beszéltek, a világot megrengetően súlyos gondolatokat öklendtek fel, s mihaszna ihletve egymást, vágyták az egymástalanságot, a súlytalanságot, a gomolyogva távolodó valóságtalanságot.
Szavakat szakítottak ki egymás agyából. Fennkölteket, melyekre fenn sokat nem költöttek, de itt gyarló emberi szavakban viszont formát, illetve nyelvet öltöttek.

Kábulat és révület, agy a sutban. Uralkodj rajtam, törj meg, alázz meg! Sikította szótlan a lány teste. Pillangó ízű hasa rebbent a holdfényben, s Tiszavirágként veszni vágyott.
Együttlétük közben a fiú már tudta, eddig meg nem hódított részeit is meg kell szerezze, kell hogy uralja, kell hogy magáévá tegye. Volt már övé a szíve, az agya, a vágya, az álma, a melle, a puncija, a lába, a szája... most a fenekén volt a sor.

Az első ijedtség után, Sandy átadta magát a gondolatnak, ráhangolódott... érezni akarta magában Noét! Elveszve a vágyban, már nem érdekelték a technikai részletek, csak ösztönei uralkodtak! A tempó pedig fokozódott! A lány tagjai érzéketlenné váltak, pusztán egy, megnevezhetetlen, remegő, földöntúli érzékké vált egész lényében. A teste rázkódni kezdett, artikulálatlan hangok törtek fel torkából, míg az annyira félt formája a behatolásnak, új távlatokat nyitva meg, juttatta el a csúcsok csúcsáig.
- Egy kurva a seggem! - szólt a költőnő, összefoglalva a miheztartás végett, s pihegve feküdt Noé karjaiban.

A csillagokat nézték, ahogy kitöltik fényükkel a világmindenséget, összetartozva, s mégis nagyon távol egymástól. S csak minket ámítanak e csodás összképpel...

Tudta, többé nem látja a fiút.

Mea Culpa

Bíborszínű fák, narancs lombok vették körül. Zsigereiben valószínűtlenül bizseregtek a fűben matató szorgos bogarak léptei. Éppen boldognak is kezdte képzelni a pillanatot, mikor múlni kezdett a drog hatása. Feketébe fordult, s fenyegetőn borult fölé az eddig szeretetteljesnek álmodott ég, majd szörnyű mennydörgés csapott le rá. Érzékei kelletlen eszméltek. Gyötrelme üvöltötte az éjszakába a feltörő ösztönlényi, menekülni vágyó vad módjára fájdalmát.

Visszatért. Az ismerős, lepusztult terem közepén, a székhez kötözve ült, ahol kínszenvedése már órák óta tartott. Lekötözött, vérző karjaira pillantott, s látta az elektródákat ujjai végén, a gyötrő impulzusok forrását, és a vénásan adagolt drogot, melyet kínzója gondosan állított össze, hogy bosszúját soká élvezze, nem engedve őt át a pusztulás megszabadító tűfokán.
Az arcába hajolt, leköpte, és ismeretlen neveket mormolt. A gyönyörű arc, a szép vonások, mocsokba torzulva üvöltötték gyűlöletüket az épp hogy eszmélő felé. Lassan múlt a sokk hatása, s már talán ismerni vélte őt, mikor újra rákapcsolta az áramot. Halántékán lépett be a több ezer volt, s az ujjbegyeknél távozott, ismét eltávolítva őt a felismeréstől.
Kínzója módosított az intravénásan adagolt drog összetételén, mert nem volt elégedett az áldozatában tudatosult fájdalom mértékével. A meztelenül, vacogva kikötözött férfi számára, újabb szintet látott elérkezettnek. Ujjairól, heréire helyezte át a fém kapcsokat, és szemhéját felnyitva fürkészte pupilláit. Ivott egy korty vizet, várakozott, s testén végigfutott a gyomrát görcsbe rándító, évek óta vágyott látvány okozta kielégülés. Megszédült saját reakciójától, de nem hagyott időt érzékeinek, hisz látta, újra ébrednek a férfi idegvégződései. A sokkolóhoz lépett, és újra a férfibe vezette a milliónyi mit sem sejtő elektront, milliónyi fájdalmát üzenve a megvetett lény sejtjeinek.

Lassan eszmélt. Noémi kivárta. Égett hús bűze vegyült a vegyszerek, a vér, és az izzadt gyűlölet szagába. A lány őrült tekintetét látta meg először, majd kezében a hatalmas fogót. Nem ismerte fel, pedig biztos volt benne hogy tudnia kéne ki is ő. Ismét csak szófoszlányokat értett abból, amit a szemébe üvöltött fogva tartója. Most mindenért... elérkezett... Tímea... Kata... gyötrelem...
Talán az életemért kéne könyörögnöm, gondolta, miközben az arcába fröcsögtek a szavak. Talán csak átadni magam mindennek. Nem talált elmondható szavakat, pedig a szavak emberének hitte egykor magát. Kábító, ámító, csábító, vagy egyszerűbben csak az elvárt szavakat suttogta áldozatainak. Most neki suttogott üvöltve ez a gyönyörű lány.
Nem volt tökéletes az időzítés. Míg az első ujját roncsolta szét a fogóval, önkívületbe révedt ismét. Így nem élvezhette ki arca minden fájdalomba torzulását. Azonban a többinél már igen! A bal kéz ujjai sorra roppantak össze. Szilánkosra robbantak a csontok, és az üvöltő fájdalomban fürdött a lány.
Most hirtelen nyíltak szemei, a befecskendezett adrenalin hatására. Noémi meztelenül állt előtte. Testén az ő vére mindenütt. Ez azért túl megy minden perverz, általa korábban élvezett játékon, gondolta, s maga is meglepődött, hogy várja a folytatást.
Mikor a pengeéles karddal felhasította hasát, tudatosult benne, innen nincsen visszaút. Kiforduló beleit húzni kezdte, s őrült táncba kezdett velük. Hitetlen tekintett körbe, hisz mindez oly valószínűtlen volt. Fájdalom receptorai már nem jeleztek. Csak szemének hihetett, vagy nem!
A döntés, a gyötrelem, a feltörő emlékek, a felsejlő idegen, az összeálló szó, s a széthulló testfoszlányok, a kiömlött vér, a belek, a kínzója táncába révedt tekintete... lassan minden a helyére került.

Noé teste remegni kezdett. A drogokkal teli tasak kiürült. Elméje tisztult. A tánc álomba veszett. Ketten maradtak gyötrelmével, ébredő tudatával. Felöklendett vérével törtek elő emlékei, váltak számára is láthatóvá vörös ujjnyomai a kard markolatán.
A kemikáliákat gondosan válogatta, a helyszínt körültekintően választotta, s most, végezetül, bűnei papírosra karcolt listáján pihentette meg, élettelenségbe fehéredő arcukat.

Ars poetica /íródott 16 évesen/

ha most meghalok

akkor is többet érek mint ti

bármeddig is éltek

mert soha nem tudtam hinni

mit ti is csak reméltek

Szeretők, szajhák, szilánkok

R., Te ki a világra teremtél, ki elsőként női csókokkal borítottál, ki mindenek előtt gyűlöltél, s áldottál, ki keresztül engedtél vergődni testeden, lelkeden, csalódásodon, csatakos megcsalatásomon. Főhajtásom fájdalmadért, köszönetem fájdalmamért, s imám elveszett lelkünkért. (Hozzá kell tegyem, hogy nehéz kenyér ám megörökölni, önpusztító hajlamod, a világot csak másként látni képes tudatod, és szexfüggő mivoltod.)

T. voltál az első, ki fájtál is. Szűzi volt játékunk, játékod, de mégis tanultam tőled. Megtanultam fájni egy lányért, egy nőért, egy vágyért, egy ideáért.

Gy. bűvölt el, hajtott mohó vágyba. Először érezhettem titkait, s vágytól borzongó bőrét a bőrömön egy nőnek. Egy nyári gyönyörű dallam voltál, mi ugyanolyan könnyedén szállt tovább, ahogy érkezett.

I. volt az Első. Kéjvágytól remegő kamasz szemeim ragadtad magaddal azon a forró nyári napon, s nem is engedted őket, míg a langymeleg éjszakába nem üvölthettem felszabadultan, hogy hímmé lettem. Tanítottál, s tanítottalak, s pihegve bámultuk a plafonon a fényjátékokat, míg a távolba nem vészett, gyermekded csodánk.

É. –t sodorta az ágyamba az ég, a düh, a vágy, a bosszú, az akarat. Apám után szabadon, a hülyeség minden határon túlmutat. Kéj volt, harag, elégtétel. Pár kielégülésre éppen elég. Éppen érdemeid szerint.

I. következett ismét, bár egészen más csodát hozó, hisz gyermekeim hozta-e világra. Hálám érte, s remélem a világ is hálás lehet majd e tettünkért, s nem lesz hiába való, e két, e sárgolyóbisra csöppent lét! Furcsamód nem emlékszem ránk. Mintha nem is lettünk volna egy pár. Valószínűtlenül ködbe veszel, akár csak gyermekkorom. Ennek ellenére, a tőlem telhető jóakaratom sokkal jobban elkísért, kísér, és kísérteni is fog, mint azt gondolnád! Nyilván a közös gyümölcsünkből fakadó tiszteletem okán.

A. látott meg, s láttam meg Őt, a valószínűtlenül szép nyári Duna parton, az egy évnyi haszontalan kapcsolatok hajszolása, a tengernyi, sportszerűen űzött szexualitás után. Egyikünk sem akart kapcsolatot, de hamar rádöbbentünk, hogy egymást viszont nagyon! Máig vallom, hogy életem nagy szerelme vagy! Elsöprő volt, amit megéltem irántad. Életemben először éreztem, hogy hűséges szeretnék lenni valakihez, mert annyit jelent nekem! A fergeteges egymásra találás, szerelem, szeretkezések, évek, veszekedések, szétszaggattak minket, de ugyanezzel a fergeteggel tudtuk vágyni egymást, míg a józanság fuvallata el nem sodort mellőlem. Később, a sors játéka folytán, kaptunk még egy leckét, megtanulva, hogy ami véget ért, az nem véletlen ért véget. Összetörted a vázát, ami lelkem díszpolcán voltál nekem, s talán én is hasonlót tehettem veled. Utóbbit nem tudom biztosan. Talán keményebb, számítóbb, ridegebb, voltál Te mindig is, mint hittem. Nem tudom, de Te vagy A Szerelmem. Az elveszett, siratandó, talán soha nem is létezett, mégis kergetett, egykori, másik felem.

I., Te voltál az, aki egy voltál a randik sorában. Mikor siratva Kedvesem, vetettem bele magam ismét az ostoba nőfalásba. Szégyenem, hogy hozzád hasonlóakat is megbántottam, de tudod, valahol bosszúra szomjazott bennem az elhagyott, átvert, csalódott, eldobott, kiürült lelkű kisfiú. Nem mentség, tudom. Sok nehézség után, nagy öröm volt számomra, hogy Barátomnak tudhattalak, még ha meg sem érdemli ezt, egy magamfajta alak. Még, ha ilyen nem is létezik valójában…

B. kápráztatott el, abban a kávézóban, a temérdek unalom után. Valami csoda történt ott, melyet csak sokkal később értettem meg. Lapos, ostoba, érdektelen, érdemtelen, sőt, néha aljas, lealacsonyító, lelket csorbító, menekülésért ordító, kullancsként vértszívó, egymásba két nyomorékként kapaszkodó, a vaksötétben egymás nemiségén csüngő kapcsolat lett ebből. Aztán mikor a józan ész véget vetett ennek, csaptak arcon az égiek, talán minden eddigi bűnömért, s tettek szerelmessé ebbe a buta, de valahol mélyen szeretni valóan tisztalelkű lányba, akivel talán még dolgunk lett volna egymással. Életem legnagyobb fájdalmát éltem át, ami pár hónap alatt évtizedeket öregített rajtam. Mostanra azt gondolom, szükségszerű, és megérdemelt büntetésem volt ez. Nagyot fordított szexuális viselkedésemen, értékrendemen, és az ilyen irányú szükségleteimen, vágyaimon, felfogásomon, kötődéseimen mindez. Alapvető változást hozott életemben a befejezése, ennek a tartama alatt semminek, nulla kis szexuális viszonynak gondolt történetnek.

K. volt a béke, nyugalom, megértés, ölelő teljessége. Talán maradék eszem vesztem a történtek után, ha ő nem jön életembe. Köszönet érte!

S1 –el megismerkedtem, S2 sikított az ágyamban, S3 –mal fájdalomba ihlettük egymást, de S4 csak elment vadászni, célja pusztán, hogy végre valaki prolivá lője, így aztán az iciri-piciri ötödik S, amit főzött, azt jól megette!

A. talán érdemtelen is ebbe a sorba, hisz a ribanc, egy éjszakás szinten maradtakat sorolni kevés lenne e tervezett terjedelem, de köztünk valami átlag felett volt a gerjedelem. Bár ki, távolról sem teljesedett, azt hiszem, sokkal több van benned! Megjegyzem, azzal hogy ezt rejtve tartottad, nem ártottál, hanem a legjobbat tetted!

E. következett a sorban, minden színével, rebegő pillával, bonyodalmával, izgalmával. Emléked csak sár, és mocsok, melyen magam is álmélkodok.

Lányok, Hölgyek, Asszonyok, a 13-ból kimaradtaktól elnézést kérek, vagy éppen szívesen, mert néha azt is értem mit nem kéne, a jelent diszkréten tisztelem, s olykor-olykor szándékosan rosszul emlékezem!

Szív-ás

Belegondoltatok már, hogy mennyire átverés, mikor szívünk valakiért megdobban?

Valósnak véled, s rajongod a magadból, újonnan választott vásznadra kivetült képet. Majd csalódsz, hibáztatva a rád értetlen pislogót, hisz kidörzsölted szemedből az álmot. Később, eltávolodott jövőtök során, nyugtalan forgolódó éjszakán, szíved legmélyebb bugyraiból bukkan elő, a közös fonalatok végén még mindig vergődő Kedvesed, más fröcsögő vágyát enyhítő, hányingerrel kergető, ragacsos képe… Homályból érkező, és ködbe is vesző fájdalom, miről ködösen szól, s álomba fáj dalom. Játék ez. Valakik buta játéka velünk. Agytekervényeket, s szívörvényeket kaptunk, hogy véres valóságshow-jukban, piciny gladiátoraik legyünk. S még azt is elvárnák, hogy programunk szerint, szenvedni vágyjunk, egy kísérleti fehér egérnél ostobábban, kavarodva a labirintusunk csapdákkal teli zugaiban, újra meg újra remélve vigaszt, egy másik bábban. Csúnya játék ez, bár jó a grafikája, de azt hiszem, a rossz dobás, nem lehet a bábu hibája.

Hideg reszet

ágyékból feltörő
idétlen hördülő
árnyékban tőrt döfő
időtlen serdülő
vonaglást epedő
átizzadt testredő

hasztalan lételem
parttalan félelem
átható kételyem
széthulló tételem
könnyezve szép e szem
hát elvetem szép eszem

reszketegen fejem
s reszetelem fejem

Pornógraffiti

  

     A sötétben állok, s várok. Tűnődök. Újabb fénycsóva, újabb arcomba csapódó, szemembe dermedő, számon olvadó, műanyag mosoly. Remény suhan, réved fagyosan, s távolodik vörösben úszva. A lábam, mintha még sosem láttam volna. Teszem egyiket a másik elé. Vajon hány tyúklépés innen addig a fáig? Egy, kettő, három… tizenöt, tizenhat… de megint a fény! Mosoly, tyúklépés elfeled, ábránd kikapcs, minden kész. Mégsem… vörösben úszó pillanat… Kezdjük újra, mert már nem emlékszem, hány lépésnél is tartottam! Egy, kettő, három… bi-bip.. bi-bip… SMS. Ő írt! Olyan aranyosakat ír! Nagyon cuki fiú. Hülyeség… ő is csak olyan, mint a többi… Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom… Éhes vagyok… ma még nem ettem semmit… Jobb is! Nem hízhatok meg! Így is le kéne adnom pár kilót. Pedig most lesz a szülinapom. 18. Felnőtt leszek végre? És már három éve, hogy a chaten felszedett az az öreg pasi. Nem sok minden változott azóta. Fénycsóva, mosoly, önkéntelen pózolás… és a vörös fények ismét… Tizennyolc… igen 18… tizenkilenc, húsz, huszonegy, és igen! Huszonkettő tyúklépés a végéig! Fordulás! Szeretem ezt a cipőt, csini, bár töri a lábam… már nem is szeretem! Hideg van… éhes vagyok… egyedül vagyok… de megint egy fény! Újra! Nagy mosoly, csábító póz, szép cipő, nyújtózkodás… és igen, lassít, megáll!
- Szia!
- Szia!
- Mit szeretnél?
- Mit lehet?
- Szopás három, dugás négy, és a számba is élvezhetsz!
- Mennyi idős vagy?
- Tizenkilenc.
- Hogy hívnak?
- Samantha.
- Érdekes név!
- Szeretem, mert olyan kurvás! Anyáméknak volt egy kutyája, az után neveztek el.
- Mióta csinálod?
- Tizenöt éves korom óta. Akkor egy pasi adott hatezret egy szexért, és megtetszett, hogy magamról gondoskodhatok. Most akkor szeretnél valamit?
- Nem is tudom…
- Megállt egy másik autó is! Visszajárós kuncsaftom! Mennem kell, mert nagy verést kapok, ha nem tudom leadni a napi harmincat! Szia!

* * *

- Szia! Hogy vagy ma este?
- Meg vagyok, de nem túl jól! És te?
- Minden rendben! Mi a baj?
- Nincs pénzem. Nem rég ki is raboltak.
- Az durva!
- Igen, és közeledik a szilveszter! Annyira szeretnék jól kinézni majd, de az sokba kerül! El sem hinnéd!
- Tudom! Most mindenki szarabbul él!
- Hát ja…
- És mi lesz szilveszterkor?
- Ó, nagy buli lesz! És úgy akarok kinézni, mint egy díva! Ki is néztem már egy csodás rucit! Ékszereim is vannak, de azokat ide már nem vehetem fel! Hogy néznék ki?
- Értem! Biztos fantasztikusan fogsz kinézni!
- Igen, csodás ez a ruha! Fekete, itt meg flitteres, és szűk, és csodás! Sajnos csak ez negyven ezer, és akkor még sehol a kiegészítők, a cipő, a haj, stb. Baromi sokba van, hogy az ember lánya jól nézzen ki, de most ez nekem mindent megér! Díva leszek azon a bulin, hogy mindenki csak engem bámuljon, kerül amibe kerül!
- Most is remekül nézel ki!
- Ugyan, ezek a göncök! De most ide, ezeknek öltözzek ki? Még a telefonomat is ellopták!
- Az kemény!
- Bizony! Most a barinőim sem tudnak elérni! Úgyhogy lehetnél velem nagyvonalú! Máskor kettőért is leszoplak, de most három alatt nem vállalhatom! Vagy ötért megdughatod a kis formás fenekemet is! Nagyon élvezem mindet! No, mit szólsz Édes?
- Mióta csinálod ezt?
- Tíz évesen kezdtem! Kellett a pénz, csavarogtunk a barátokkal. Aztán volt pár pasi, aki fiatal fiúkkal szerette szopatni magát. Aztán meg így maradtam, huszonkét évesen, már traviként, mint látod.
- Az durva!
- Na ja… Ez van. Tudod mit! Megcsinálom neked kettőért, mert ilyen szimpatikus vagy! Mehetünk? 

* * *

    Fény gyullad, elvakít! Lassan bontakozik a kép. Jóképű fickó! Jobb, mint az előzőek. Az érintését sem utálom. Egész másként közelít hozzám. Jól áll neki ez a borosta is. Nem a mellemet markolja egyből, mint azok… és megujjazni sem próbál egyből… érdekes. A tapintása szinte jól esik. Ahogy rám néz… mintha a való énemig látna! Mintha tudná ki is vagyok valójában! El tudnék veszni a tekintetében… Milyen kár, hogy nem korábban találkoztunk… lehetett volna belőle valami! Talán én sem lennék ilyen rideg hozzá. Azt sem bánnám, ha bátrabb lenne! Tőle nem! De mit is beszélek… Vajon mit keres? Vajon mit gondol? Vajon mit érez, mikor érint? Tudom, hogy hatással vagyok a férfiakra! Mindig is így volt, s még talán most is! Minden porcikámban NŐ vagyok. Még most is sokkal szexibb a többségnél! Bárcsak éreztethetném vele, rápillanthatnék, azzal a végzetessel, rezegtetve a pilláimat, „véletlenül” hozzáérintve ringó melleimet, lehulló fürtjeimmel bódíthatnám, hogy beleborzongjon a vágyba. Önkéntelen kapkodhatnánk levegőért, apró érintéseink tüzétől, s remegve éheznénk egymást… de ez már nem az én időm.
    Beleborzongok a búcsúba, ahogy hátrasimítja kacér hajkoronám. Lágy lepellel borítja gyönyörű, fehér, kihűlt testem. A hűvös boncterembe szállunk, s elengedem tekintetét, alkonyzónám megnyugvó rejtekén.