Egy az ég felé remegő alkar, és egy még forgó biciklikerék...
A járulékos roncsolt részek szerte az aszfalton. Vérben, olajban, esőben, mocsokban, s a közvilágítás, csöppet sem közönséges, már-már színházi fényjátékában. Örökre agyamba égett e kép.
Azt hiszem alig nyolc múltam, mikor megszült Anyám azon az estén. Annyi könnye után, könnyed mozdulattal suhant, keresztezve a robogó fém útját. És Ő győzött...
Korábbról nem is maradt semmi emlékem, csak a később mesélt sztorik építettek fel halovány kártyavárakat gyermekkoromról. Feltehetően mert itt kezdődött el.
Rám hagyta szenvedését, kétségeit. Átadta a stafétát, feladatomat, keresztemet, a válaszok keresését, a számkivetettségünk okának felfedését, a Földre teremtettségünk miértjének megfejtését. Talán hogy messzebb jussak mint Ő, talán hogy kicsit később botoljak el, talán hogy az én utódaim még messzebb érjenek el az úton. Törve a végső cél felé...
Döntését nem érthetem, csak érezhetem. Növelte terhem, elhagyatottságom. Egy gyermek vállára dobott zsákot, de talán ezzel adott életre szóló leckét, tanítást, üzenetet. Nem gondolom, hogy gyengesége jele volt tette. Hisz az én olvasatomban nagyobb gyengeség nyomoroddal élni, s húzni az igát oktalan. A szabad akarat jogán is túlmutat, mikor egy intellektus hozza meg a döntést saját távozásáról, de ez nem szólhat indulatról, menekülésről. Az idő elérkeztéről, ezen iskola befejezéséről, szellemünk tovább lépéséről, a maradásunk okafogyottá válásáról kell szóljon. Eltávolodva, átváltozva, békében, csendben, elengedőn...
Nem tudhatom, csak remélhetem, s szívemben hiszem, hogy Ő így tette meg ezt...
Egy pillanat volt, hogy nemi vágyaiban, s ezekhez kötődő bűntudatában égő kamasz lettem. Nyilvánvalóan meg nem értetten, lázadva minden szó ellen. Nagymamám próbált "felnevelni". Nem sikerült. Már nem gyűlölöm ezért. Bár érzésem szerint talpraesettebb, e világban jobban, többet élő emberré lettem volna, akár ha egy intézetben növök fel, az ottani keményebb játékszabályok szerint. Haragom inkább Anyám gyötrődése miatt hullik rá! Persze Ő is hozta a saját keresztjét gyermekkorából, a saját érzelmi megnyomorodottságát. S csak ezt volt képes továbbadni.
Árokszéli gyomként növekedtem, s neveltem fel magam.
Hogy adjunk a humornak is, és hogy nevelkedésem nyomorát vázoljam, két, akkoriban iszonyat mélyen felzaklató, engem foglalkoztató kérdést említenék itt meg, melyeket azóta sem feledtem:
Vajon a punci vízszintes, vagy függőleges a lányok oly misztikus rejtekén?
Vajon az autó az index kirakásától kanyarodik be, vagy érzékeli, hogy kanyarodunk, és azért kezd el villogni?
Hogy mindenkit megnyugtassak, azóta mindkét kérdés tekintetében alapos tanulmányokat folytattam, s kiderítettem a választ!
(A megfejtéseket e-mailben várjuk, a nyereményekre fordítandó keretet viszont már elköltöttük!)
Mindig tehetséges gyereknek mondtak. Aztán ez idővel elmúlt...
Persze mikor adott egy hányattatott sorsú árva, az emberek többsége érzékenyen reagál. Főként a nők, a női pedagógusok. Igyekszenek anyáskodni, s talán szebbé is hazudni a világodat.
Apám egy faszkalap. Nyilván lehetne ezt ragozni, de azt hiszem, ha rólam nyilatkozik majd esetlegesen így az utókor, nem fogok duzzogni. Ez legalább egyenes, és tömör beszéd. Nem is azért nézem le, mert nem volt ereje felvállalni gyermekei felnevelését, nem is azért mert röptében a legyet is, nem is azért, mert alkoholizmusával, agresszivitásával cseszte szét szó szerint és átvitten is Anyámat, hanem mert mindez gyengeségét tetézve, hazudozott, hitegette gyermekeit, egy szebb, egy másabb jövő ígéretével. Én a korrekt, felvállalt gyengeség híve vagyok. "Szeretteink" esetében feltétlenül. Bár nagy ámító vagyok, de erről majd később. Szóval hazugságait követően megpattant. A mai napon sem tudom, hogy él-e még. S furcsamód, túllépve megvetésemen, ez foglalkoztat... Feltehetően, ha még nem pusztult el, akkor hajléktalanként fekszik a hugyában, a boldog szellemi letompulás földi nirvánáját megélve. Hát ezúton légy üdvözölve "Apám", s ne feledj a másik oldaladra fordulni, ha már emez elzsibbadt.
A kamaszkor, a pubertás, temérdek bajba sodortak. Feléledtek a vágyak, s túlpörögve, betegesen törtek felszínre. Már akkor imáimba foglaltam, hogy bárcsak szabadulhatnék ezektől! Komolyan beszélek! Zsenge ifjúként megfogalmaztam, hogyha lenne egy nagy piros gomb előttem, ami véglegesen megszüntetné minden nemi vágyamat, ehhez kapcsolódó késztetéseimet, nyomoromat, bűneimet, akkor minden további gondolkodás nélkül megnyomnám azt!
Nem sok idő választotta el ezt a pillanatot attól, hogy ugyanez a szimpatikus piros gomb, fel legyen ruházva, hasonlóan aktív használni vágyás mellett, az életem bevégzésének funkciójával is.
Halogattam az önpusztítás oly vonzó gondolatát. Fontosnak éreztem, hogy ne kísérletek szánalmas sorozata álljon mögöttem, hanem egyetlen, megfelelően "kulturált" lezáró szösszenet. Másrészről nem kell ezt elsietni. Esélyt kívántam adni az életnek, az általam sokat emlegetett, közelebbről be nem azonosítható Égieknek, hogy esetlegesen kezdjenek velem valamit, hogy utat mutassanak, hogy kezdhessek magammal valami érdemit.
Nők jöttek-mentek. Többnyire nem kellett volna, hogy megtörténjenek. Kevés, de annál fájdalmasabb kivétellel, melyek gyötrelme ért valamit, melyektől csiszolódtam. Munkahelyek jöttek-mentek. "Karrierecskék" épülgettek, illetve reményt csillantottam ilyesmikre. Majd hagytam veszni őket. Talán csak addig voltak érdekesek, míg láttam, hogy meg tudom csinálni, hogy az enyém lehet. A tartós, kitartós, felépítős, céltudattal telítős gének, tartok tőle nem voltak raktáron, mikor a présbe szórták komponenseimet. (Talán öcsémre vártak.)
Egyszer, egy komolyan elveszős időszak után, mikor megjártam a francia idegen légiót, illetve annak kapuját, ahol hosszasan szemeztem a kapuőrséggel, akik már nem álltak messze attól szerintem, hogy jól megagyaljanak. Szóval ott, és akkor, azon merengtem, hogy jelentkezzek, s tegyem próbára őrangyalaim a harci bevetések, a kemény légiós lét során. Pár méterre ültem az út szélén, miután életemet új mederbe terelni szándékoztam, s csak ezért mentem ki Párizsba. Végül akkor is, pár órányi, az őrséget erősen felpiszkáló dermedten magam elé bámulós merengés után, úgy döntöttem, még az életet választom, s mivel egy fillér nem volt a zsebemben, háromnapi stoppolással, egy kalandos út során tértem haza. S közben döntöttem el, hogy életigenlésem talán a család, a gyerek, az ezzel járó kötődések, örömök támaszthatják alá. Adhatnak értelmet az egésznek.
A szó nemes értelmében kellőképpen egyszerű, tiszta, formálható, odaadó, befogadó vidéki lány volt az, kit gyermekeim Anyjának alkalmasnak gondoltam. Szüleim tönkrement házassága után, ami úgy éreztem akkor, nagyon rányomta bélyegét létemre, megfogadtam, hogy én soha nem fogom elhagyni a családomat, páromat, gyermekeimet. Hát ez sem jött össze. Ha rajtam múlik, akkor a mai napig mellettük lennék. Talán szörnyű kapcsolat lenne, talán így alakult szerencsésebben, nem tudom, de én tartottam volna magam ehhez. S a mai napig lennék, mint Apa. Ami elveszett. Aki nem élte ezt meg, az nem tudhatja elképzelni sem az eltávolodást, ami egy ilyen helyzettel jár, mikor egy mostoha apa áll a gyermekeid mellett, s lassan de biztosan kiszorulsz életükből. Aztán jön a rossz emlékekből fakadó oltogatás az Anya részéről. Jön az Ő gyengesége, nyomora, jelen életének problémái, ami minden emberből kihozza a gyengébbik énjét. S ez az öngerjesztő folyamat az érzelmek kinullázásához, a totális eltávolodáshoz vezet.
Ilyenkor már köze nincs a kijelentéseknek a valósághoz. Ez már rég, mindenki privát frusztrációjáról szól. Balgaság lenne a hibást keresni. Mindenki csak letette, az elégtelenekkel teli bizonyítványát.
Gyermekeim hamarosan nagykorúak lesznek. Voltak pillanatok, mikor már azt hittem, hogy kezdenek érteni, hogy nyiladozó értelmük már be tudja fogadni azt a pár dolgot, amit átadnék, amit próbáltam élő szóban megpendíteni, de még nem. Mindezt ebben a blogban - naplóban - gyűjteményben, néha egyenesebben, néha rejtettebben, de nekik üzenem, tanítom, foglalom össze.
A félreértés elkerülése végett hozzá kell, hogy tegyem:
A negatív példa is hasznos, és néha még sokkal ütősebb!
Szerelmes is voltam. Vicces dolog az. Ha bármi közöd van a kialakulásához, a megválasztásához, a lefolyásához, a végéhez, vagy ahhoz, ahogy túl leszel rajta, illetve ha egyáltalán valaha túl leszel rajta, akkor az NEM szerelem volt! Akkor az csak valami egyéb kategóriába sorolandó vonzalom, kötődés, vágy, stb. Csodálatos az az átható érzés, és ahogy elveszik a külvilág. Aztán vége lesz, mint mindennek, s jobban fáj, mint bármi. Viszont ha ezt a fájdalmat nem vállalod be, akkor nem is éltél!
Részemről kipróbáltam, megéltem, megcsodáltam, túl is éltem, de a szívem megszakadt, és ez már végleges, igen! Köszönöm szépen, többet nem kérek.
Egy hazugság az életem. Pedig már jó ideje azon vagyok, hogy legalább a magánéletemből elűzzem az igaztalan szavakat, tetteket. Hát nem könnyű! Korábbi nő ügyekről nincs mit ragozni. El tudjátok képzelni, azt hiszem. A munkában pedig egyáltalán nem sikerült megszüntetni a kamut. Ámítóként vagyok, azt hiszem a leginkább tehetséges. Olyan munkakörökben, olyan embereknek sikerült eladni magam, hogy az egy külön estét megérne, és akkor is csak a javát foglalhatnám össze. Sajnos nincs is már más választásom. Elcseszve fiatalkoromat, tanulmányaimat, bezártam pár kaput, melyek kinyitásához már öreg vagyok, és fáradt. S végül már a hazugságokhoz is...
Megtisztulni vágyom! Levetkőzni az igaztalanságokat, a szennyes földi vágyakat, a gyarlóságainkat. Le lehet vajon mindezt mosni? Bizonyosan az első lépés a szándék! A megbánás, a meggyónás, az akarat, a tenni vágyás a megtisztulás felé. Még ha kevesek is vagyunk az eredményt bevégezni, megtisztulásunk, hatalmunk, s erőnk híján beteljesíteni.
Felhőként vonulunk át egymás egén. Hozva borút, áztatva könnyekben, s néha hiányunkkal engedve át a fényt. Nyomot hagyunk, melyek néha csak mocskos tócsának látszanak az út szélén, de lehet az éppen neked is az éltető korty, vagy épp a kritikus tükör.
Egy az ég felé remegő alkar, és egy még forgó biciklikerék...
Örökre agyamba égett e kép.
