Egy szakállas, ámde
borotválható „bölcselkedésből” kiindulva szabadon, kétféle életképes ember típus
szívja levegőnket bolygónkon. „Aki azért él, hogy egyen, és aki azért eszik,
hogy éljen.”
Előbbi habzsolja az életet,
nagykanállal, avagy kevésbé sikeres, s így csak görcsölve tör az áhított cél
felé, próbálva zárkózni a sorba fel, erőltetett mosollyal szorongatva kicsiny
kanalát. Csekély kételyét nem kívánatos légyként, könnyed mozdulattal hessenti
el, vagy épp zúzza pacává, hogy arcán redőkbe ne ránduljon e rovarszerű félelem
szikra.
Utóbbi tisztábban lát, többet ért.
Megél gyönyöröket, kócolja felszínét léte sodra, de nyomasztó kérdéseit
feltárni meri, keserű poharát gyakran tölti újra. Mégis kötelességének tartja
lenni. A megkezdett játszmát, képzelt szabályai mentén játszani végig. Hitet
keresve magában, másban, társat, kötődést, családot, templomot építve fel, s
mutatva ugyan zavaros irányban tekergő, de legalább látható utat, az utána
baktatóknak.
Mindannyian egy sárkupacból
gyúrattunk. Mégis annyiféleként keressük az irányt. Megszórattunk egy csipetnyi
vággyal, gyötrelemmel, kávéskanálnyi kísértés is kellett, majd hanyagul, amúgy
rusztikusan gyúrtak minden kupacba, egy-egy árva lelket.
S hogy van e reinkarnáció,
újjászületés? Hogyan lehetne ez kérdés? Ugyan a technikai részleteken hosszasan
csámcsoghatnánk, okosakat durrantva a hozzá nem értés bűzös mocsarában
elégedetten fetrengve, de ha másra hagynánk e dagadó kosarat, tán
összerakhatjuk azt, mi nekünk valójában érthetőként adatott. Többek kell
legyünk, mint egy spermából fakadó, majd elrothadó sárkupac. A keresztények is
hiszik, hogy ott a mennyország. Az pedig szerintem részletkérdés, hogy a
lelkünk ott időzik, avagy más folytatás következik a halál után. Olyannyira ködbe
vész mindegyik elmélet, hogy egy mosollyal le is zárhatjuk a közöttük fennálló
hasonlóságokat, eltéréseket. Népbutítás minden ezen túlmenő, különösen a kijelentő
módú okfejtés. Hisz honnan is tudhatnák?
Életünk értelme maga a
sodródás. Sár testünk kopik, málik a folyóban hánykolódva. Remélhetjük, hogy
felbukkan a végén belül az igazgyöngy, de mint tudható, abba a kis piszokba a
kagyló is kis híján belepusztul. Mi viszont biztosan, és a gyöngy sem
garantált. Sodródunk, mocskoljuk körülöttünk a tiszta habokat, van ki a
nyugodtabb részek felé kormányoz, van ki a sziklának veri testét, sürgetve az
azonos kifejletet. Van ki üledékként, csendben tespedni vágyik, van ki
eltorlaszolná a folyót, ha erejéből telne, s van ki ernyedten vegyül a
habokkal. Mindennek értelme az elveszett értelmünkre lelni, s térben, időben, állagban,
szintünknek megfelelően, ezt teremtőnk arcára kenni.
Úgy vélem, valami kegyetlen
lecke ez nekünk. Szarkupac, helyenként nyalogatásra csábító cukormázzal.
Sokszor többre érdemes szellemek, mocskos, gyarló, habzsoló, fröcskölő, földi
vággyal. S ráadásként közösségben élhetjük meg mindezt, ami csodás!
Nem! Hazudtam! Nem az! Ez a
legnagyobb átverés! A kötődni vágyás, akár a családhoz, párkapcsolathoz,
társasághoz, barátokhoz, valláshoz, vagy egy kitűnő internetes közösséghez,
fantomvilághoz, szektához, vagy akár csak egy sport, foglalkozás, érdek kapcsán
szerveződő csoporthoz. A legnagyobb csapda, ami erőt, megnyugvást, békét kínál,
miközben minden esélyed elveszi a magasabb szintre emelkedéstől! Kizárólag ha
magadban is megleled a békéd, az utad, a kiteljesedésed, van sanszod meglátni
valami mögöttes tartalmat, valamit abból, mit számunkra rejt a lét, vagy épp a
léttelenség. Míg ezt meg nem érted, marad a felszín nyalogatása!
S ha majd egyszer büszkén,
öntudattal, megvilágosodva, végre áttörsz a felszínen, magasztosan, az emberi
létezés határait magasan meghaladva, akkor, és csakis akkor, végre tövig merítheted
mohó nyelved, a cukormáz alatti szarkupacban!
Aztán ugyi, kinek-kinek, kedve
szerint, a választás lehetősége adott…