Mi megmaradt belőled
egy beteg szösszenet
annyi emlék közül
ez, mi el nem ül
Cserfes fölényedre támaszkodva
pulton könyöktél
s szegeztél szót pikírt
mint ki már írt
Egykoron büszkét, egy koron-
át képzelve fejére
bét mesélve félve
reményébe veszett
Áját, szemétdomb varázsán át
lökve italformát flegmán
csurdítva túl
nyája habját
Megannyi szomjazó
egykori bajazzo
libidotromba dől
lábad elé ha, lomba
Figyelve e fájtot mozdul
tétova ujjam mélán
tested rejtett
tájait fedezve
Fel, karcolt örök emlék
már veséden mesénk
hol vaskos derekad
volt táblám
Szaladt intim vidéken
rezdítve bájad
mozdítva pszichéd
libikáján kacagván
Gyermekin élveztem hasad
míg lényed farmere meghasad
s résére festhetek résszínt, nem át
nem bét, csak úgy cé szint.