Merengő

Tán a magány,

ki itt koptatja körmét szobám falán,

kell hogy megmutassa,

miként lássak önmagamba?

Vagy a remegő eremből feltörő,

féktelen fröcskölő őserő,

lesz az mi tisztít, és elmos?

De elkerül,

fullánkod számomra édes,

ölelés minden szavad,

testvérem vagy, s

minden rezdülésed,

érzem,

minden érzésed itt rezdül,

szívem parázsló ölében.

Nem sért,

nem téveszt meg a szó,

magasabban szállunk,

mert szállni vágytunk.

Sárban nem lelhet nyugtot

szerelmünk.

Be nem teljesült,

kivetetten vándorló,

olthatatlan vágyunk.

Töredékek

Remegő függönyön átszűrődő fények,

prizmádon megtörve csodává lettek.

Gyermekin elveszve,

józanságom a múlté.

Ámulni vágyom,

öntudatlan ringani véled,

s illatodban alélni el.

*

Belülről vakít ismerős fényed,

felnyílik lassan nehezült szemem,

oly idegen minden körültem,

sorsom óvó kezedbe teszem.

*

Légy a vágyakozó Kedvesem,

légy a részem,

légy a hisztiző, depis, magát sem találó,

szenvedélytől égő, reményvesztettségével reményt adó,

csókolni vágyó, esztelenségbe velem süllyedő,

végtelenbe céltalan bámuló,

ringó fürtjeit nyakamba csorgató,

testemhez remegve olvadó,

szívemet megmozgató,

de mégis kicsiny,

tenyeremben elférő mindenségem!

Gyermekek vagyunk

Kattogva kábít a pillanat,

órám visszaszámol,

ont monoton bút konokon,

s én hagyom, hogy fájjon.

Remegve remél a remény,

megfogom kicsiny kezét,

nézzük az elhaló napot,

oly jó, hogy békét adhatok.

Hanyatt fekszünk kedves,

erőtlen ringat már a tenger,

annyi mindent feledünk most,

gyermekek vagyunk újra,

először, utoljára, egyszer.

Eljön... II.

És eljött, mikor már azt hitted,

békével zárulhat e költemény.

Megnyugtatva ringó szívdobbanás,

szép szavakba oltott vak remény.

Aztán eljött, hogy végre felnőttél,

s már megveted minden vágyad,

mivel csak vágytól-vágyig éltél,

nyugalmad egy ágyban sem találtad.

Eljött, mikor gyűlölöd a tested,

magad maradsz az őrület ellen,

szárnyaló gondolat akarsz lenni,

felülemelkedve, tisztán a szellem.

Eljött, hogy megérett szándékod,

vágyától rothadó gyümölcse,

ernyedten szemlélve önmagát,

hullik le, életed fájának tövébe...

Eljön...

Eljön az önkritika ideje,

egyszer mindenkinél.

Sóhajtva zuhan a mélybe,

egyszer minden, mi él.

Eljön, hogy térdre hullunk,

sírva tárjuk karunk az égre,

mert bántottam és bántottak,

de rendezem a számlát végre.

Eljön, mikor megszakad a szív,

mert nincs már ki visszatart.

Sajnálod önző önmagad,

pedig létezni, nem is ő akart.

Eljön, hogy elfogynak a szavak,

a fájdalom testvérként ölel,

bezárom csöndben könyvemet,

lámpásom békével oltom el...

Egy hiába szerelem

/ Böbének /

Könnyedben fürödtem, kezembe temettem,

hajadba merültem, birtokló kegyetlen,

hibáim lángolnak elgyötört szememben.

Engedj el végre, engedj el Szerelmem!

Öledben, szívedben végtelen lehettem,

remegő lelked, megpihent lelkemben,

érdemtől mentesen, békédért esdeklem.

Engedj el kérlek, engedj el Szerelmem!

Széttépett szívem a kutyáknak vetettem,

életem, versem, már elhaló, kedvetlen,

de egyszer még ölellek újra az egekben.

Nem múló vágyam, végtelen Szerelmem!

Ima

/Nem saját tollamból!/

Uram, kérlek adj erőt, hogy leküzdjem a leküzdhetőt!

Kérlek adj hitet, hogy el tudjam fogadni, amit le nem győzhetek!

És kérlek adj bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni egymástól!

Ámen!