Kattogva kábít a pillanat,
órám visszaszámol,
ont monoton bút konokon,
s én hagyom, hogy fájjon.
Remegve remél a remény,
megfogom kicsiny kezét,
nézzük az elhaló napot,
oly jó, hogy békét adhatok.
Hanyatt fekszünk kedves,
erőtlen ringat már a tenger,
annyi mindent feledünk most,
gyermekek vagyunk újra,
először, utoljára, egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése